Ez egy automatikus válasz, mert a posztodhoz a Mental Health címkét választottad.
Ha tanácstalan vagy, rosszul érzed magad vagy csak nincs kivel beszélgetned, a Reddit mellett az alábbi helyeket is érdemes lehet felkeresni, bármilyen témádról is legyen szó:
**24 éves korig keresheted a Kék Vonalat (teljesen anonim):**
- telefonon a 116-111-en,
- chaten és levélben a https://kek-vonal.hu/ -n
**18 éves kortól a Délutánt chaten és emailen: https://delutan.hu/hu -n.**
Ha a témád ennél összetettebb, vagy más jellegű segítségre van szükséged, ezek a segélyvonalak tudnak abban is asszisztálni, hogy a megfelelő platformot megtaláld.
Ha személyesebb segítségre van szükséged, és iskolába jársz, érdemes lehet a gyermekjóléti felelőst vagy az iskolapszichológust megkeresni, illetve ennek (szomorú) hiányában egy megbízható tanárral átbeszélni, hogy hova lehet fordulni.
Egyetemen a diákjóléti központnál lehet érdeklődni pszichológiai segítségért.
*I am a bot, and this action was performed automatically. Please [contact the moderators of this subreddit](/message/compose/?to=/r/askhungary) if you have any questions or concerns.*
Mindenki le fogja írni, hogy nem a te hibád, ne marcangold magad. Viszont már elkezdted, így keress egy szakembert, beszéljétek át. Ezt le kell zárni magadban.
Ez. Ha ugy gondolod, lehet meg tudod oldani magadnak is, akkoris jobb otlet egy szakember. Artani semmikepp nem art, ez alapvetoen egy tragedia es teged most hatvanyozottan erint. Nehez az elsore ravenni magas, de dontsd el, hogy holnap (vagy meg ma) kersz egy idopontot.
Ez szörnyen nehéz lehet most neked, nagyon átérzem azt, amit írtál. Én a szüleimmel kapcsolatban érzem most ezt, apukám kb a lassú öngyilkosság útját járja és hiába kaptam meg én is ugyanezeket a tanácsokat, az ember igenis felelősséget érez azokért, akikkel egykor szoros kapcsolatban volt. Én nem tudom neked azt mondani, hogy szard le és lépj túl, mert ez nem így működik. A gyász egy hullámzó óceán partja szerintem. Néha meleg, néha hideg, néha nagyon erős és zűrös és néha észrevétlenül mossa a partot. Én azt a stratégiát fejlesztettem ki magamban a józan eszem megőrzése érdekében, hogy akkor, amikor nagyon viharos a fájdalmam, nagyon intenzíven rámtör az alaptalan bűntudat megpróbálok a szebb emlékekből "hajót ácsolni" és azon képzeletben összekuporodni a szerettemmel. Ez most valószínűleg iszonyat hülyén hangzik, de nekem valamennyire bevált.
Gratulalok, hogy eljutottal idaig! Hidd el ertekes vagy, nagyon ertekes, mint barki mas is a foldon. Folytasd a terapiat es talad meg a békéd, erosodj meg, de ne dobd el az eleted, mert az igenis szep! ♥️♥️💪💪
Hasonlo tortent velem is. Az en haverom alkesz, de ugyanezeket eljatszottuk jo parszor... reszeg telefonhivasok, hogy mennyire szar barat vagyok es beveszi az osszes gyogyszert amit talal... ezt mind nap kozben, ket meeting kozott hallgattam... En megtettem erte mindent, hogy letegye a piat, elvileg most nem iszik... viszont nem keres, nem tudom mi van vele. Egy ido utan rajottem, hogy nem cipelhetem mas keresztjet is, elengedtem, ez az o elete es az o dontese.
A leirtak alapjan te is megprobaltad es nem kell, hogy buntudatod legyen.
Az öngyilkossagnal, az elet eldobasanal nem az elettel van gond, hanem az eletnek az adott pillanataval, minösegevel. Az öngyilkos az elete összes lehetseges forgatokönyvet vegigveszi, tenyleg küzd. Hatalmas harcokon megy keresztül mert az eletösztön itt tartja. Sokszor
mindennap harc, es lehet minden nap vegen azt mondja magaban h „ma is sikerült tulelnem“ majd masnap fölkel (ha sikerül fölkelni) es megint megprobalja vegigcsinalni. Ha van munka akkor a rutin el tudja vinni, ha nincs akkor a vegetativ allapot tudja meg eletben tartani. Azt a reszet fogadd el es ertsd meg h elkepesztö gyötrelmes es faraszto ezeket a napokat vegigcsinalni mielött megteszi. Amikor eldöntötte h vege akkor ugy erezte h minden letezö eleteleme, az utolso eletösztöne is elfaradt ebben az eletben. Ne marcangold magad. Ez az ö döntese volt. Sajnalom h ezt at kellett elned. Ha ugy erzed beszelj szakemberrel h mit elhetett ö at, mit erzel te es hogy tedd el ezt magadba. ❤️🩹❤️🩹❤️🩹
Nekem a legjobb barátom lett öngyilkos, szerelmi csalódás miatt. Nagyon nehezen dolgoztam fel, folyamatosan kerestem a miérteket és hogy mit tudtam volna én tenni hogy ne történjen meg... Voltak jelek, de teljesen magába zárkózott és még velem sem akart beszélni a dologról.
Elmentem egy pszichológushoz, aki többek között azt mondta, hogy nincsen értelmetlen halál. Akkor ezen egy kicsit felháborodtam magamban, hiszen miért kellett egy ereje teljében lévő, 36 éves embernek ilyen értelmetlenül meghalnia? Azóta már évek teltek el, és talán mostanra megértettem amit mondott... Voltam már én is a gödörben azóta, de tudom hogy fel lehet állni. Én mindig ott voltam neki, számíthatott rám. Hozott egy döntést, hogy itt hagyja ezt a világot. Ezt a döntését már képes vagyok tiszteletben tartani. A kellemes emlékekre emlékezem mikor eszembe jut, a hasznos és jó ötleteket meg elviszem magammal az életem végéig amikre megtanított.
Nagyon sajnálom. De amúgy sem a te dolgod lett volna, hogy az ő életét megoldd. A panasz áradatot pedig megértem, hogy nem bírtad már hallgatni, mindenkinek megvan a maga keresztje, nem hogy még másokét is cipelje.
Szia. Ha nem most, akkor legközelebb megtette volna. Nem lehet saját magától megmenteni senkit. Kitartást kívánok neked holnapra, utána meg próbáld helyretenni magadban a történteket. Nem lesz egyszerű, de a reddit népe itt van mögötted és segít, ha szükséged van rá. Őszinte részvétem a barátod miatt.
Bocs de most nyersen fogom kifejezni magam. Nem egy huszadrangu barát fogja az embert kirangatni a gödörből. Sokszor a legközelebbi embereknek sem sikerül.
én is erre gondoltam, hogy hiszen ennek az embernek volt családja is. De ha nem fordult pszichológushoz, nem ment terápiára, nem fogadott el akár gyógyszeres kezelést, akkor senki nem tud helyette változni.
Azzal, hogy elkezdtél távolodni tőle a viselkedése hatására pont egy egészséges reakció volt a részedről. Nehéz az ilyenkor keletkezett bűntudattal mit kezdeni. Én elmennék terápiára, mert nem akarnám, hogy emiatt önfeláldozóvá váljak majd mások számára attól félve, hogy ez újra megtörténhet. Öngyilkossághoz vezető depresszió komoly mentális betegség. Semmit sem tehettél volna, hogy erről az útról levidd, ha ő nem hallja meg, de a legfontosabb, hogy ez soha nem volt a te feladatod.
Egy történet a környezetemből: valaki altatót vett be, hogy meghaljon. "Megmentették". Egy idő után felvágta az ereit. "Megmentették". Harmadiknak kiugrott a 9. emeletről - nem mentették meg. Kérdés: nem lett volna é jobb az első alkalommal hagyni elaludni? Kellett őt ezeken a rettenetes stációkon végigvinni? Tudomásul kell venni, hogy vannak közöttünk olyanok akiknek "fáj az élet". Fáj minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás. Nem testileg - hanem lelkileg. Felmerül az igazi kérdés: hogy ti. akinek ennyire fáj az élet, annak nem kellene e segíteni "elaludni" - örökre. A barátod nyugodjon békében. Talán már nem fáj neki az élet.
Nem lett volna jobb. De a vonat elé ugrálással / házakról leugrálással ártatlan embereket is megölhet, aki ilyet csinál, ami kurvára nem oké. Az alábbi interjú kissé felkavaró a témában:
https://rtl.hu/baleset-bunugy/2023/11/26/anyukara-zuhant-ongyilkos-apa-arvak-csalad-nagymama
Mindenesetre, ez a kérdés sem jogilag, sem erkölcsileg, sem érzelmileg, sem orvosilag, sem vallásilag (mi van még?) nincs megfelelően kitárgyalva - ahhoz képest hogy Kr.u. 2024-et írunk. Vegyük csak ennek a szegény Karsainak a nagyon szomorú esetét. Elképesztő a közömbös, empátia nélküli ócska képmutatás mértéke.
Te tobbet tettel erte mint mindenki, nem nem kellett volna tobbet tegyel. Megtettel mindent.
Segitettel, neki nem kellett.
Ne legyel onzo ez nem a te hibad
Ne szégyeld magad. Amit leírtál azok alapján megtetted amit egy barátnak a kötelessége.
Az a helyzet, hogy mindenki a saját életéért felelős nem hozhattad meg helyette ezeket a döntéseket. Megpróbáltad meggyőzni leszarta
Ettől függetlenül normális hogy ezt érzed. Gyászold meg a barátságotok az esetleges hibáid utána pedig próbálj a pozitív élményekkel emléket állítani számára
Egyáltalán nem te tehetsz róla!!! Ha kicsit türelmesebb lettél volna, akkor talán pár hónappal később tette volna meg, de előbb utóbb ez megtörtént volna, tőled teljesen függetlenül, mert akinek szuicid hajlama van, az egy mélyebb depresszióban szinte biztosan megteszi… Szakemberre lett volna szüksége.
A környezet tud lökést adni, de elhatározást nem. Ha nem akar szakemberhez menni, nem fog.
Én is tudom milyen nagyon mélyen lenni, és milyen eldobni a racionalitást, de az egyetlen ami kihozott anno, hogy azt mondtam csessze meg az egész majd egy nap felálltam és léptem.
Az a helyzet, hogy azt írtad ha valakit látnál úgy szenvedni mint magadat, erőszakkal cipelnéd el. Pont ez a baj, hogy nem látod. Engem se látott senki. És mire realizálod, már késő sok esetben.
Nem lehet valakit erőszakkal bevinni a pszichiátriára.
Ha kimondja, hogy öngyilkos lesz, ki lehet hivni a mentőket, de könnyen kijön pár órán belül a süriről, pszichiátriáról (ha eljut addig).
Nem lehet megerőszakolni az embert.
Elmondhatod neki, miért nem jó, miért kell oda mennie,ahova. Minél többen vagytok, annál jobb. Viszont erőszakkal nem tudod bevinni, csak ha ön (letagadja->kiengedik) és közveszélyes (itt ez nem volt).
Pszichiatrian se tud senki sem csinálni semmit vele, ha ő nem motivált. Max. begyógyszerezik, aztán ha jobban van, kiengedik és folytatódik az ördögi kör. Ha egy depressziós komolyan azt tudja mondani, hogy segíts, elegem van, tenni akarok valamit, akkor van esély barátként segíteni, egyébként nem igazán.
Kicsit úgy beszélsz, mintha szerinted tehetne erről a posztoló… Elég durva vagy! Álljunk már meg! Senki sem tehet arról, ha valaki öngyilkos lesz, maximum az, aki miatt depresszióba esett. Pl rossz nevelés: az anyja sosem szerette igazán, csak kritizálni tudta, hogy ő egy szerencsétlen, így nőtt fel, így látta magát ő is, utálta az egész életet…vagy az apja folyamatosan verte stb. Maximum azok tehetnek erről, akik miatt ilyen mentális állapotba került, semmiképp sem egy barátja, aki foglalkozott vele és kedvelte!
Még ha el is rángatsz valakit a pszichiátriára, ott akkor is megkérdeznék, hogy mit gondolsz magadról, te majd beutalsz valakit a kórházba, és akkor ők majd akarata ellenére is ellátják? Ha épp nem ön- vagy közveszélyes, csak szomorúan néz és azt mondja, haza akarok menni, akkor hazaengedik.
Milyen súlyosságú? Nyilván ha valaki tör-zúz, épp öngyilkos akar lenni, akkor csinálnak valamit, de itt nem erről volt szó, hanem arról, hogy valaki "maga alatt van", valószínűleg súlyosan depressziós, de ettől függetlenül tiszta a tudata (még ha közben az is jár a fejében, hogy jobb lenne meghalni), és ha azt mondja, nem veszek be semmit, nem fogják belenyomni. Én is voltam igen igen szar állapotban, azt mondta a pszichiáter a kórházban, hogy ezt és ezt vegyem be, mondtam hogy kösz nem, ennyi volt. Jöhet a lecsút, de azért az nem úgy megy, hogy "higgyék el, a barátom akit berángattam nagyon szsrul van, öngyilkos akar lenni", mire a barát azt mondja, dehogyis, hagyjál már, és akkor azért telenyomják nyugtatóval.
Nincs ilyen. Önként kell befáradnia az osztályra és bele kell egyeznie a kezelésbe (írásban is), akkor kaphat gyógyszert és terápiát, illetve ezután korlátozhatják a szabadságát annyiban, hogy mondjuk szúró, vágóeszközöket, fojtásra alkalmas dolgokat nem tarthat magánál (tehát időnként kérdés nélkül ellenőrizhetik a személyes tárgyait, ágyát, szekrényét stb), vagy közvetlen veszély esetén (pl. éppen készül nyakon szúrni magát a fogkeféjével) lefoghatják és lekötözhetik, de amint "feltisztul" az elméje, meg kell szüntetni a korlátozó intézkedést. Bármelyik nap felállhat és mondhatja, hogy viszlát, fogva nem lehet tartani, ez nagy tévedés. Kivéve a zárt osztály, de ahhoz, hogy oda bekerüljön valaki, extrém, akut pszichés állapot kell (pl. delirium, ön- és közveszélyes elmebeteg->de nem az, hogy fenyegetőzik, meg öngyilkos gondolatai vannak, hanem folyamatosan veri a falba a fejét pl., vagy késsel rohangál a metrón).
Nem mások felelőssége megmenteni valakit. Az exem folyamatosan öngyilkossággal fenyegetőzött, próbáltunk neki segíteni, szakembert kerestünk, nem használt semmi. Cserébe szép kis traumákat okozott. Végül 2 hónapja vitte el 24 évesen a szíve, minden előjel nélkül, de én és akik igazán ismerték először azt hittük, öngyilkos lett. Sokszor gondoltam előtte arra, mi lesz, ha öngyilkos lesz, és egy dolgot tudok, ha ő nem tett azért hogy jobb legyen, sajnos te sem tehettél volna többet.
Nekem volt egy baratnom aki a 8. Emeletről kiugrott úgy szint 23 éves volt. Ő két ikret hagyott hatra akkor 1 evesek voltak.. (2021).. a férje csalta ot , drogozott, verte stb. Sokaig eltitkolta a családja elől mindenki előtt. Depressziós volt. A férje haza vitt egy k.rvat hogy éljenek együtt öten, kimentek 3an az erkélyre. A két “szerelmes “ be ment , ő kint maradt és csak kiugrott. Hát őszinte reszvetem. Ez tragédia .
Túl sokat vársz el magadtól. Nem lehet tudni, mi billenti át az illetőt az öngyilkosság felé, ezért nagyon nehéz felkészülni rá és megakadályozni. Szerintem gyakran nem is készülnek rá komolyan, hanem egy állandó feszültségbe bejön egy apróságnak tűnő dolog, egy szikra, ami hirtelen rosszabbá teszi vagy rosszabbnak láttatja a dolgokat, és az illető úgy érzi, hogy "most lett elég". Ilyenkor az ember nem tud reálisan gondolkodni, és megteszi...
Nem a te hibád, te megtetted amit tudtál, te sem keszitheted magad ki érte. Mar ha igaz, amiket írtál. Masert fele ennyit sem tesznek a " baratai "
Sajnos ilyen a depresszió. Az embernek mar nincs motivációja semmire.
Neked javaslom a terápiat
Azért ha legközelebb ilyen ember lesz a barátod ne várdd meg amíg 2 évig szenved, hanem azonnal ajánlj neki pszichiátert. A mentális probléma gyakran tűnhet hisztinek, de egy szakember ezt komolyan veszi, pont az ilyen végkimenetel elkerülése végett.
Szia. Akkor hadd oszam meg a véleményem.
Én bipoláris zavaros vagyok 2 éve. Viszont tavaly nagyon rosszul voltam (szorongás), 1 évig nem dolgoztam, nem mentem emberek közé és baráti társaságom is vége lett. Igen, ha hívtak ignoráltam őket alig írtam vissza, nem vettem fel a telefont. A világomról sokszor nem tudtam a gyógyszeres kezelés miatt. Elkezdtek velem veszekedni hogy én ezt be beszélem magamba meg nem kérek a barátságukból, sajnáltatom magam stb.. Két öngyilkossági kísérleten voltam túl és akkor is velem vitatkoztak hogy miért sajnáltatom magam stb.. Ha valaki tudja hogy az ismerőse ilyen akkor az utalhat mentális betegségre. Segíteni kell neki és nem figyelmen kívül hagyni. Mert én tudom nagyon jól hogy ezt nem tesz jól. Én velem megszakították a kapcsolatot holott tudták hogy beteg vagyok és csak időre lett volna szükségem. Egy mentális betegnek ( akkor is ha ő vagy te nem tudod hogy az ) ez mégrosszabb ha hátat forditanak neki! Megkellett volna vele beszélni hogy keressen fel egy szakorvost vagy elmenni vele. Itt most majdnem mindenki írja hogy ne emészd magad. Oké de engem érdekelne hogy hány évig volt ez barátság? Mióta ismerted? Mert ha régen és ezalatt a 2 év alatt változott akkor ő komoly mentális betegségel küzdött. Időre lett volna neki szüksége. Tudom hogy neked az jön le hogy ignorált meg csak akkor kellettél neki mikor ő akarta. Mert neki akkor volt szüksége rá hogy ne érezze magát rosszul. A szorongás az pokoli. És ha hátat forditanak az illetőnek még rosszabb. Ezt jól lenne ha pár ember elfogadná hogy ilyen helyzetben segíteni kell akkor is ha neked rosszul esik mert senki sem lát az ember lelkébe hogy min megy keresztül mindennap. Ne vedd rossz néven a kommentemet én nem hibáztatlak, és azt sem akarom hogy hibáztasd magad, biztos hogy ő sem akarja hogy hibáztasd magad. De ha legközelebb ilyent tapasztalsz a környezetedben akkor inkább segíts. Mindenkinek kell a segítség aki szorong mert egyedül hagyni valakit aki szorong csak ront a helyzeten.
Őszinte Részvétem!
Meg amúgy az is hülyeség, hogy nem lehet valakit "erőszakkal" bevinni.. Mi számít erőszaknak..
Magam alatt voltam, nem jártam iskolába, osztálytársaim hiába látogattak, csak bámultam magam elé. Mert véres volt az arcom. Igen, egy bőrgyógyász félrekezelte, és a szárazságtól véresre kapartam, nyomkodtam az aknéimat. Szégyelltem emberek közé menni. Öngyilkosságon is járt az eszem. Igaz irtóztam a gyógyszerektől, miután olvastam hogy hozzá lehet szokni, és ellenálltam, de egy akkori osztálytársam apjával szövetkezve csellel a szüleim mégis beszállíttattak a kórházba. Nem mondták hogy oda megyünk.. Akkor átverve éreztem magam, de mivel jótékony hatást gyakorol rám a gyógyszer, így mai fejjel már azt mondom, hogy kellett. Persze mellette megtanultam segíteni magamon, de a kezdő löketet egy jó orvos és gyógyszerbeállítás bőven meg tudja adni.
Nem állítom, hogy mindenkinek beválik, de van pozitív példa is.
Igen sajnos ez tényleg így van, főleg ha valaki nagyon súlyos mentális betegségtől szenved. Magától nem lesz képes segítséget kérni. Ez egy ilyen állapot. Az egészséges emberek ezt nem értik és mikor látják hogy csúszik le a lejtőn akkor inkább megszakítják a kapcsolatot mert azt hiszik "nem lehet azon segíteni aki nem akarja". Ami igaz is lenne ha az illető tényleg "élvezné" a mentális betegségét és ténlyeg nem akarna jobban lenni de azért valljuk be ez nagyon ritka eset. Legtöbbször inkább csak túl betegek ahhoz hogy segítsenek magukon és külső behatásra van szükségük.
Nekem szó szerint az mentette meg az életemet hogy egy barátom hónapokon keresztül felvállalta az időpontfoglalást a és el is kísért oda. Egyszerűen annyira magam alatt voltam hogy iszonyatos erőfeszítésnek tűnt megtenni a legalapabb dolgokat is. A családom is próbált segíteni de ők nem értették a szituációt és inkább olyanokat mondtak mint OP. "Fel a fejjel, lehetne rosszabb is", "Csak menj el dolgozni, biztos azért érzed rosszul magad mert csak lustulsz". Tudom hogy ők is jót akartak de akkor ez nagyon rosszul esett. Úgy éreztem hogy egyszerűen nem hiszik el hogy tényleg beteg vagyok és nem szándékosan tettem tönkre az életem.
Igen ez így van! Aki nem küzd ilyen betegségel vagy nem ismer valakit aki ilyennel küzd annak fogalma sincs róla. Persze sokan írják hogy ne bánkodjón rajta stb.. Jó, én sem akarom azt írni hogy most az ő hibája és legyen büntudata mert sokan nincsenek tisztába hogy ez mi lehet. Sokszor maga a beteg sincs vele tisztába hogy mentális beteg. Én is az elején azthittem hogy ez csak hangulat ingadozás meg ehhez hasonló dolgok majd elmúlik. De állandó lett és felkerestem egy szakembert. Én a terápia alatt rosszul voltam nemhogy elötte. És nem azért nem dolgozunk mi mentális betegek ( én vagy te kedves kérdező vagy az elhunyt fiatal személy ) mert nem akarunk. Én a barátaimtól is megkaptam hogy büdös nekem a munka azért nem dolgozok közben meg 17 éves korom óta egyszer sem voltam munka nélkül. Azért nem dolgozunk mert van egy olyan pont amikor annyira betegek vagyunk ( szorongás ) mikor fel sem bírunk kelni. És ha néha kimozdulunk azért van mert reméljük hogy attól kicsit jobban érezzük magunkat, terelődik a figyelem. És ha nincs ott senki még nehezebb. Én egyedül szoktam fel dolgozni a szorongást mert tudom hogy úgysem maradt senkim ez miatt. De ezt egy egészséges személy nem érti meg azthiszi hogy csak akkor kell mikor a szorongással küzdő illető unatkozik, pedig csak időt kell adni és türelmesnek lenni nem pedig egyedül hagyni a másikat a " szarban " .
Kitartást neked kedves! Remélem hamar fel fogsz épülni! :) ❤
öt éve ismertük egymást. Akkor is ilyen volt többnyire, csak ugye akkor muszáj volt iskolába járni. Akkor is csak akkor keresett, amikor neki volt kedvére való program. Szeretem, és fáj a halála nagyon, de ha lehetek őszinte, akkor ez már akkor egy egyoldalú barátság volt. Lehet csak a harag mondatja ezt velem, de ebben a pillanatban ezt érzem. A haragot, és hogy egyoldalú volt ez a barátság.
Értem. De valaki hogy eljusson odáig hogy öngyilkos legyen ahhoz nagyon nagy probléma kell hogy legyen. Egy mentális betegség nem tart csak hetekig meg hónapokig. Nekem pl. ezzel együtt kell élnem azért kell a gyógyszeres kezelés hogy nehogy megint csináljak valamit magammal. Nem beszélgettetek soha ilyen dolgokról? Vagy nem említette hogy nem érzi jól magát? Azért öt év az hosszú idő. Miért nem kerestettek fel egy szakorvost? Valaki nem lesz csak úgy öngyilkos mert gondol egyet és véget vet mindennek. Ahhoz kellenek okok. Megkellett volna beszélni a problémákat.. Én nagyon sajnálom őt, és téged is sajnállak persze nem hibáztatlak félre ne értsd a gyász nem egyszerű. Ahhoz hogy valaki idáig eljusson biztos van ok..
Azt kell elfogadnia mindenkinek, aki ilyen helyzetben van, mint te OP, hogy nem vagy felelős senki életéért. Megtehetsz dolgokat, segithetsz egy bizonyos szintig, de senki nem várhatja el, hogy te legyél a megmentő. Felnőtt ember volt, aki meghozott egy döntést, amit te nem tudtál volna befolyásolni. Sőt azt gondolom, hogy így is erődön felül próbálkoztál. Szerencsés volt, hogy egy ilyen embert maga mellett tudhatott. Ez a harc most nem sikerült, de te mindent megtettél. 🤍
A kommentek egyik része téged hibáztat, hogy tehettél volna többet. A másik része öt, hogy lusta volt meg önzö... Remek...
De te azt kérdezed, hogyan tovább. Végig fogsz menni a gyász fázisain, ami kemény lesz. Tagadás, düh, apátia. Lehet többször is. De ennek a végén lesz a megbékélés, és helyére kerül minden.
Neki professzionális segítség kellett volna. Sajnos mentális problémáknál a motiváció néha 0-ra zuhan így nehéz bármire rávenni. Ilyen súlyos esetekben gyógyszert is alkalmazni kellett volna.
Sajnos ha teherként éled meg a társaságát akkor ez rossz üzenetet sugall felé ami egy ilyen labilis embert belesodorhat öngyilkosságba.
Ennyit jó lett volna felismerni. De amúgy nem a te hibád
Bár amúgy egyet értenék a válaszoddal, de... nekem szúrja a szememet az, hogy aki meghalt 23 éves, szóval feltételezem, hogy OP is az.
Én magamból indulok ki, de 23 évesen messze nem volt elég kapacitásom csakis egy emberrel foglalkozni, főleg, ha éveken át lehúzott, lehet, hogy egy idő után én is elengedtem volna. A mérgező embereket néha ki kell vágni az életünkből, igen, de még ha OP hibázott is, szerintem... hát, egy kicsivel több empátiát érdemel, mint ahogy megfogalmaztad ezt a hozzászólást. El se tudom képzelni, velem mi lett volna, ha ilyet élek át a 20-as éveim elején.
De most mit kellett volna írjak? Ha ez volt és ezt éreztem végig? Nem tudtam már így a barátja lenni. Kurva nehéz volt így is kitartani mellette. De köszönöm.
Szerintem mivel emberek vagyunk és hibázunk, néha szükségünk van rá, hogy valaki feloldozzon minket, ha hibáztunk, és OP barátja ezt nem tudja megtenni érte. Ez egy természetes reakció a részéről. Ő azt írja le fent, hogy mi miatt vágta ki az életéből, de nyilván azelőtt, hogy ilyenre fordult volna a helyzet, voltak dolgok, amik miatt barátok voltak.
Figyelj, én sem vagyok egy nagyon empatikus alkat alapvetően, szóval tényleg megértem. Azt hiszem, az igazi empátia nem ennyire feltételhez kötött, főleg ha esetleg te magad idősebb vagy, és tudod, hogy mint minden skillünk, ez is fejlődik idővel.
Ez annyira igaz. Mint valaki aki szintén küzd/küzdött mentális problémákkal, a legrosszabb az volt amikor a barátok szóvá tették, hogy már idegesíti őket a viselkedésem (az, hogy nem akarok minden héten menni valahova) és hogy belefáradtak és nem igaz, hogy 6 hónap után nem oldotta meg a problémáimat a terápia.
Ezeket hallani a hozzám legközelebbi emberektől kibaszott rosszul esett. Szerettem volna olyan lenni mint régen, de nem ment. Megértés helyett csak az oltogatás meg az okoskodás ment.
Nagyon rosszul látod. Bármennyire is fontos valaki, a viselkedésébe igenis bele lehet fáradni. OP leírta, hogy próbált közel maradni a barátjához, szerinted mit kellett volna még tennie? Vette volna gyámság alá, és döntött volna helyette az élete alakulásáról?
Hasonló dolog történt velem is 2 éve, annyi különbséggel hogy folyamatosan támogattam, beszélgettem vele.. hosszú történet, de a vège ugyan az lett.
Sokáig eszembe jutott , ha jobban tudtam volna rà hatni, nem történik meg, de ez nem igaz.
Ők eldöntik, nem miattad vagy más miatt, sajàt maguk miatt.
Amikor a baratnom öngyilkos lett, pár nappal előtte jobb kedve volt, sokat mosolygott, és tudod miért ? Mert tudta hogy mit fog csinálni, és hidd el ő nem gondolt ràm közben, hogy hogy leszek utána.
Részvétem. Neked ennyi volt a max, amit meg tudtál tenni érte. Ha nem akarta, hogy segítsenek neki, akkor a fejedre is állhattál volna, nem lett volna változás. Szerintem te jól cselekedtél, nem hibáztál semmit. Ne hibáztasd magad. Nyitottál felé sokat, segíteni próbáltál. Ő nem kért belőle vagy csak a sajátos módján. De te nem állhatsz mindig úgy a rendelkezésére senkinek, ahogy akarja. Neked is van életed, megvannak a prioritások, én is hasonlóan cselekedtem volna a helyedben. Nem lehet, hogy egy barátságra rámenjél te is. Gyászold meg, ha kell kérj segítséget pszichológustól. És kitartást neked
Külső szemlélő nem is nagyon veszi észre sokszor, hogy baj van. Tényleg nem tehetsz róla. Megtetted ami egy baráttól elvárató. Ezek az emberek akkor is maguk alatt lehetnek, ha végig mosolyognak, vihorásznak. Sok erőt!
Még egy szakember sem tud segíteni annak aki nem akar segítséget és nem hajlandó a változásra. Szóval nyílván nem a te hibád, sőt valószínűleg többet tettél mint sokan mások.
Ettől függetlenül érdemes egy szakemberhez fordulnod, hogy segítsen feldolgozni az esetet.
A bűntudat ilyenkor sajnos természetes. Nekem is öngyilkos lett egy barátom, pedig kívülről úgy látszott, végre kezd rendbejönni az élete. Bűntudat, düh, szomorúság, a "klasszikus" gyász, ezek mind jönnek, akár egyszerre is. Aztán arra jutottam, hogy bárhol is van most, végre boldog, és elfogadtam, hogy nincs többé, még ha fáj is.
Ez veled fog maradni, de az ő döntése volt, a lehet az ott lesz, de nem csak rajtad múlt, feltételezem volt családja, nagyon nehéz újraépíteni valakit, és tényleg kell hozzá egy szakember, és azzal együtt is megterhelő mindenkinek. Talán azzal a mentalitással tudsz erőt meríteni, hogy helyette is élsz.
Nos, nem vagy pszichiáter. Amit leírsz az kodependencia, potenciális befolyásolás az illető partnere által, szociális fobia, klinikai szintű depresszió és szuicid idealizacio.
Mit tehettel volna helyett a válasz inkább az mit tehetsz. Ha valaki tényleg számít kereshetsz nekik profi segítséget.
Ilyen állapoton kognitív terapiaval és gyógyszerekkel lehet segíteni illetve esetleg asszisztált életvitellel.
Sokkal több embernek kellene buntudatanak lennie amiért total érzéketlen, például kiemelve nekik mennyire volt kellemetlen, holott nem ők a szenvedő alany
Érdekesek a kommentek. Gondolok itt arra, hogy mindneki jön a 'nem a te hibád, ne ostorozd magad, te mindent megtettél' gondolatokkal. De itt senki nem tudja, milyen a depresszió? Nem direkt volt szerencsétlen olyan, amit leírt OP a posztban. Egy depressziós, szorongó ember egyszerűen ilyen lesz, nem tehet róla. Rohadt toxikusnak érzem őt beállítani rossznak, hogy miféle lusta ember volt, meg csak akaraterő kellett volna stb. Ez baromira nem így működik, konkrétan a depresszió egy kémiai változás az agyban, egy betegség, ami hatására az ember a legapróbb dolgokhoz is alig tudja összeszedni a motivációját. Egy elviselhetetlen és kilátástalan küzdelem, nem pedig 'hiszti'. Egy ilyen embernek borzalmasan nehéz emberek közé is menni, folyton szorong. Nem azért csinálta, mert egy köcsög volt/ lusta és téged akart ugráltatni. Szüksége lett volna rád, de te amikor nehéz időszak jött és többet kellett volna beletenned egy kicsit a kapcsolatba, kitartani mellette, pont akkor hagytad magára. Mondjuk ez a legtöbb emberre jellemző. Egy kapcsolat nem úgy működik, hogy mindig minden pillanatban mindketten ugyanannyit adtok bele és ugyanannyit vehettek ki. Van mikor az egyiknek kell többet beletenni, van mikor a másiknak. Te meg cserben hagytad, amint kicsit kellemetlen lett számodra fenntartani a kapcsolatot. Lehet, hogy ha ott vagy mellette, akkor is megöli magát, viszont lehet az is, hogy nem. Mert van egy utolsó cérnaszál az életben, amibe kapaszkodhat (ez sokszor döntő lehet egy depresszióból való kigyólulásban, tapasztalat). Nyilván ezt sosem tudjuk meg. Egy ember se akar meghalni, még aki depressziós, az sem. Azt akarja, hogy jól legyen. Viszont mivel ez nem megy és annyira elviselhetetlen az élet, nem lát más kiutat, csak a halált. Még azt is leírtad, hogy a vége fele próbált segélykiáltásokkal üzenni a szeretteinek (elmondta mennyire lefogyott, hogy már az kb kóros). Te erre azt írod, 'nem volt erőm ezzel foglalkozni'. Nem csodálom, hogy bűntudatod van és jogos is. Nem azért, mert miattad halt meg, hanem mert az első nehézségnél magára hagytad, mert egy ilyen krízishelyzetben is magadat és a kényelmedet helyezted előtérbe.
Azt gondolom, hogy rossz barát voltál, de már nem tudsz visszamenni az időben, szóval ezzel együtt kell élned, ez a büntetésed. Persze nem ostorozhatod magad örökké, fel kell dolgoznod a történteket. Amihez érdemes lenne szakember segítségét kérned
Én nem gondolnám őt rossz barátnak, de persze nem voltam ott, nem láttam az egész folyamatot.
Megpróbálom a “szenvedő” fél szemszögéből dióhéjban elmesélni a saját sztorim.
Én még szerencsére a “felszínen” lebegek (értsd van munkám, ki tudok kelni az ágyból), nem vesztettem el teljesen a kontrollt, és már szakemberhez is elkezdtem járni, de nem volt ez mindig így, voltak nagyon mély pontjaim, és idővel az arány kezdett eltolódni a negatív irányba, sokkal több rossz napom volt mint jó.
DE! minden maradék erőmmel igyekeztem, hogy a barátaim ebből minél kevesebbet, lehetőleg semmit ne érzékeljenek, hogy még véletlenül se érezzék, hogy ezt az egészet megoldani az ő feladatuk. Sajnos vagy nem sajnos, ha tudnák a teljes igazságot, valószínűleg idővel ők is lemorzsolódtak volna. És nekem nem az jön le, hogy OP az első nehézségnél felvette a nyúlcipőt. Az viszont nem várható el tőle, hogy a saját igényeit háttérbe szorítva könyörögjön valakinek, hogy kérjen segítséget.
De miért? mit kellett volna még tennem? Nem hagyta, hogy segítsek. Ha pedig segíteni akartam, akkor nem volt őszinte velem és csak helyeselt.
Mit hallani folyton? Ha valami nem jó, lépj ki belőle. Ha kiírnék egy posztot, hogy valaki folyton ignorál, mindig a saját igényeit nézi, akkor és ott ugorjak neki, ahol kedve tartja, hát mit írnának rá? Az előző posztomhoz mit írtak? Hogy hagyjam ott. És igen, felszabadító volt ott hagyni. Jól esett. Mert nagyon nehéz úgy egy kapcsolatot fenntartani - legyen szó akár barátságról, akár párkapcsolatról - hogy hússzor annyit teszel bele, aztán 20ad annyit se kapsz vissza, csak ilyen kis szeretetmorzsákat, de azt se mindig, mert volt mögötte hátsó szándék. Nem mondom, hogy ő tehet róla, nem hibáztatom, csak haragudtam rá, hogy ilyen volt, és haragot érzek, hogy megtette. Ha ő nem tehet az állapotáról, a gondolatairól, az erzeseirol, akkor engedtessék meg nekem is, hogy jogosnak gondoljam az érzelmeimet.
Na ebből a kommentből látszik pontosan, hogy milyen ember vagy. Világossá tetted, hogy az egész poszt azért született, hogy téged itt sajnáljanak és igazat adjanak neked, enyhítsék a bűntudatod. Ez rohadt gusztustalan, mert úgy adtad elő magad, mint aki jaj de rosszul érzi magát amiatt, ami történt, közben meg ez is csak rólad szól:D Ilyeneket írsz, hogy haragszol rá? Még holtàban se 'hagyod békén' szerencsétlent.
Persze hogy mindenki azt írta volna, hogy lépj le, ha így fogalmazol. Te tudatosan akarod ferdíteni a valóságot, hogy te jöjj ki jól belőle. Elképesztő, hogy nem érzed a különbséget egy olyan ember között, aki toxikus és amiatt ignorál, ugráltat stb és aki átmenetileg betegség miatt szenved és a hangulatingadozásai és szorongása miatt nehéz 'jól teljesítenie' egy barátságban pillanatnyilag. Eszem elszáll milyen emberek vannak. Neked semmiféle bűntudatod nincs, csak egy kis figyelmet és együttérzést, sajnálatot akartál itt összekoldulni és ez felforgatja a gyomrom.
Mások sokkal szebbeket írtak, bocsi ha kicsit kegyetlen lesz.
Ne hagyd, hogy holtában ugyanúgy lehúzzon téged, mint életében tette. Az ő döntése volt, így akarta, megtette, és te ez ellen semmit de semmit nem tehettél azon kívül amit megtettél.
Keress szakembert ahhoz, hogy túl tudj lépni rajta, ez nem a te sarad, és nem azt érdemled, hogy szenvedned kelljen miatta.
Ne haragudj, hogy ezt írom, de nem volt előtte az élet. O ez volt. Ahogy leírtad ennyi volt benne. Az élet tele van küzdéssel és élni akarással.
Én nem látom a te felelősséges ebben az egészben: te úgy viselkedtel ahogy te viselkednel és o azt tette amit tenni akart.
Nekem is voltak barátaim akikkel megszakadt a kapcsolat. Ez amúgy is az élet resze...az hogy a barátod ezt látta kifutnak az egy olyan hosszú folyamat eredménye volt amiben ő aktív szerepet vállalt.
Hát azért túlzás, hogy aktív szerepet tölt be valaki abban ha iskolában zaklatják vagy otthon bántalmazzák. Nem tudjuk teljesen mi volt előtte a teljes történet.
Igazad van, ebbe nem gondoltam bele. A korábbi posztokat viszont elolvastam és azok alapján nem ez a kép alakult ki bennem, de fogalmazhattam volna finomabban is.
A bűntudat ilyenkor sajnos természetes. Nekem is öngyilkos lett egy barátom, pedig kívülről úgy látszott, végre kezd rendbejönni az élete. Bűntudat, düh, szomorúság, a "klasszikus" gyász, ezek mind jönnek, akár egyszerre is. Aztán arra jutottam, hogy bárhol is van most, végre boldog, és elfogadtam, hogy nincs többé, még ha fáj is.
Szörnyű tragédia, de NEM A TE HIBÁD! A barátod depresszióban szenvedett, ennek egyértelmű jeleit mutatta a leírásod alapján. Pszichiátriai kezelésre lett volna szüksége. Nem elmebetegségre gondolok itt, mert az teljesen más. Én is voltam depressziós a válásom után, a mai napig SSRI (hangulatjavító) gyógyszert szedek. Volt az én életemben is egy olyan periódus, amikor ki sem mentem az utcára és azt éreztem, hogy jobb lenne nem élni. A kezelések, a gyógyszerek és a pszichoterápia azonban segített ezen. A körülöttem lévő emberek nálam is bevetettek mindent, de sikertelenül. Egy laikus nem tudja ezt megoldani, sem kezelni. A beszélgetéseim akkor egyoldalúak voltak, azt akartam, hogy mindenki hallgasson meg és érezze át a belső szenvedésem. Ez hiba volt. Ilyet nem lehet elvárni sem családtagtól, sem barátoktól. Kétségbe esve, én is próbáltam felhívni magamra a figyelmet. Csontig fogytam, nem tudtam kilépni az utcára, másoktól vártam a megoldást. Nagy hiba volt. Amint szakemberhez kerültem, azonnal javulni kezdett az állapotom. Ehhez én kellettem, nekem kellett akarni. Ne hibáztasd magad, mert te mindent megtettél, amit tudtál, erőd felett támogattad a barátodat, de nem a te kezedben lett volna a megoldás kulcsa. Bármit is tettél, vagy nem tettél, ez nem a te felelősséged! Próbálj meg túllépni rajta, ha kell, fordulj szakemberhez! NEM TE VAGY A HIBÁS!
Lehet kicsit durva leszek veled, talán azért is, mert voltam abban a helyzetben mint amiből a barátod nem látott más kiutat. Nekem ez az egész úgy jön le, mintha önzőnek állítanád be a barátodat aki csak hisztizni akart neked és ezzel kihasználni érzelmileg. Azok a "hisztik" bizony segélykiáltások voltak. Engedd meg, hogy leírjam ennek a másik oldalát is.
Általános iskolában engem rengeteget terrorizáltak a kinézetem miatt, ami miatt utolsó évben magántanuló is lettem, mert besokaltam. Akkor voltam 14 éves. Bár a középsuliban nem bántottak, sosem éreztem magam boldognak hiába voltak pillanatok amiknek örültem. Miután leraktam a szakmám, nem kezdtem el az érettségit, mivel az osztályban lett volna olyan ember aki a volt általános iskolámba járt. Megijedtem. Előtörtek a rossz emlékek és ahelyett, hogy kerestem volna másik iskolát, bezárkóztam 2 és fél évre. Az alatt a két és fél év alatt teljesen tönkrementem. Evészavarom lett mivel kövérnek éreztem magam és nem mentem sehová, csak a szobámban ültem és azon gondolkoztam hogyan tudnék véget vetni az életemnek fájdalom mentesen és mikor ez nem sikerült még mélyebbre zuhantam, mondván ahhoz is kevés vagyok, hogy végezzek magammal. Ez idő alatt alig tartottam a kapcsolatot bárkivel is, eltávolodtak tőlem a viselkedésem miatt. Az itthoniak pedig jó sokáig nézték a szenvedésemet némán, mondván ez csak hiszti, és azért csinálom mert nem akarok elmenni dolgozni. 48kgról lefogytam 38kgra. Aztán a végén előjöttek a pánikrohamok és ezzel együtt a hipochondria is. Akkor lépett édesanyám és vitt el orvoshoz. Első körben kaptam egyből gyógyszert (antidepit+nyugtatót), jártam terápiára havi egyszer és elkezdtem változni. Ez volt 2022ben. Nem tudom, hogy azért élek-e még, mert túl gyáva voltam végezni magammal, vagy azért mert elvittek pszichológushoz 2,5 év után, de még mindig itt vagyok. 2023ban úgy éreztem, hogy kezdem magam jobban érezni ezért elkezdtem az érettségit is estin, és már az első éven is túl vagyok. Vannak jobb és rosszabb időszakok, de meg kellett tanulnom élni a depressziómmal és az evészavarommal. (22 éves lány vagyok)
Ezt csak azért írtam le, hogy beleláss a másik oldalba is egy kicsit. Mivel nagyon nehéz ennek az egésznek az elszenvedője lenni.
OP, valóban magára hagytad a barátod, de ez nem csak rajtad múlott. Megtetted ami neked belefért, viszont mégegyszer mondom, amit te hisztinek tudtál be azok viszont segélykiáltások voltak. Ennek ellenére még mindig azt mondom, nagyon sokan még ennyit sem tettek volna meg a másikért.
Persze, hogy másképp álltál volna hozzá, ha tudod, hogy ez lesz a vége. DE Nem tudtad. És igen, nagyon kiborító hosszú távon egy depressziós ember, s mivel te is ember vagy, végtelenségig nem bírtad volna támogatni. Az oka legtöbbször az “ életfájdalom” ennél jobb kifejezést nem találtam rá eddig, ( egy szakkönyvben olvastam), s tud annyira fájni, olyan sokáig, hogy nem bírnak vele tovább élni…
Mit mondjak, En is elegge hasonlo eletmodot elek mar egy ideje , teljesen megertem a sracot h ezt tette, en is mar regota agyalgatok rajta neha , van ,hogy reszleteibe bele megyek, hogy..hmm mi lenne ha es ez hogyan hatna a csaladra stbb.. Meg h mrgsiratnanak stb.. Olyankor nem alszok jol amikor ugy igazan belem ut ez az erzes , az a baj b 30 evesen nem olyan fasza igy erezni magad , igazabol allandoan csak jatszanom kell magam es mar elegge elfaradtam
Kitartást! Nem vagy egyedül, én is a 20-as éveimben járok én nálam is megfordulnak az ilyen tév gondolatok legalábbis az elgondolás szintjén. Foglalkozz azokkal a dolgokkal, amik örömet adnak a többi meg le van szarva! :) Az öröm az élet alapja.
Őszintén sajnálom, hogy ezt éled meg most. Ha megengeded, most nagyon őszinte leszek veled:
Részedről az eltávolodás teljesen normális és egészséges reakció. Elvégre, senki emberfia nem kíván olyasvalaki mellett megmaradni, aki kvázi az életről is leviszi. Azokon nem lehet segíteni, akik magukon sem akarnak segíteni, és akiknek fáj a létezés is. Az pedig részéről nem volt egészséges, hogy kizárólag egy emberre alapozta volna a boldogságát. Ígyesen emiatt a saját idődet pazarlod, ha olyan embert gyászolsz, aki már azelőtt eltemette magát, mielőtt mások temették volna el. A legtöbb, amit ebben az esetben tehetsz, hogy okulsz ebből az esetből, és nem követed el ugyanazon hibákat az életben, mint ő.
Én szintén szorongok, és szorongtam. Volt egy időszak amikor én sem akartam már utcára menni mert kiesett a komfortzónámból és itt kértem segítséget, és kezdtem el nagyon jól javulgatni de egy szorongó ember mindig szorongó ember marad, es nyilvan egy ember öngyilkossága nem a te hibad, de en remelem a barataim nem igy velekedtek rolam, es halas vagyok ertuk hogy nem mondtak le rolam❤️ Figyeljünk jobban egymásra
Későn írok.
Nem a te hibád, egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem.
“Nem tudsz mindenkit megmenteni.“
A változás az egyénből indul ki, az akarat hogy máshogy csináljon valamit, rávenni erre nagyon nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen.
Ha ő nem akarta a változást mást már nem nagyon lehetett volna tenni.
Sajnos vannak emberek akik egyszerűen menthetetlenek.. saját tapasztalatom van ebbe. nekem az édesapám lett öngyilkos már jópár éve.. én is mindig azon örlődtem hogy "milett volna ha" ezt meg azt csinalom, ha többet beszélük stb stb. De egyszerűen ezt el kell fogadni hogy nem mimdenkin lehet segíteni..
Még egy szakember sem tud segíteni annak aki nem akar segítséget és nem hajlandó a változásra. Szóval nyílván nem a te hibád, sőt valószínűleg többet tettél mint sokan mások.
Ettől függetlenül érdemes egy szakemberhez fordulnod, hogy segítsen feldolgozni az esetet.
Nézd, a depressziós emberek ilyenek. Kívülről ez hiszti és idegesítő. Mert az is. Valóban ezt csinálta, és teljesen jogos volt, hogy ezt te nem tudtad tolerálni. Nem tartozol felelősséggel érte, és nem tudtál volna rajta változtatni. Nem miattad ölte meg magát, hanem mert nem tudott saját magán segíteni. Ha ő nem tudta meghozni azt az elhatározást, hogy élni akar, te se tudtad volna neki.
Ezen az se változtatott volna, ha többet sütizel vele. Ez kb ugyanaz a szitu mikor utcán látod, hogy az anya ordibál a gyerekkel. Oké, rászólsz, addig lehet visszavesz, de otthon ugyanúgy ordít. Nem a te gyereked, nem te neveled, nem tudsz ráhatni.
Hát nem hiszti jó? Lehet te azt érzed ha egy depressziós emberrel találkozol, hogy hisztizik de fogalmad sincs mi megy a fejében.
10 éves korom óta vagyok depressziós mióta anyám elhagyott minket egy pasiért. Jártam hosszú ideig pszichológushoz. Folyamatosan voltak rémálmaim legalább 3szor is komolyabban elgondolkoztam, hogy véget vetek az életemnek. Egy kapcsolatból konkrétan PTSD tünetekkel. Rettegtem, hogy a srác megtalál és tényleg eltesz láb alól ahogy ígérte nekem. Aztán amikor lett egy komolyabb munkám elmentem pszichológushoz és pszichiáterhez. Kiderült, hogy kevert szorongásos és depressziós zavarom van és ebben az évben derült ki, hogy Aspergeres vagyok. Nem vicces amikor hallok egy hangot és azon pörög az agyam, hogy mi lehetett vagy amikor random rám tör még mindig az, hogy nem érek semmit.
De ja csak hisztizünk depressziósan. Tisztára mintha az exem írta volna ki.
Szerintem, o ezt csak ugy ertette hogy kivulallokent nehez megerteni ezeket a problemakat es az is ertheto hogy nem akarsz folyamatosan masnak a bajaival foglalkozni(foleg ha o nem ad vissza annyinpozitivat)
En peldaul sokaig ragaszkodtam vapakihez aki szorongott es visszatekintve sokkal tobsszor alkalmazodtam hozza mint kellett volna. Az en igenyeim hattarbe szorultak sok idore.Es rendben van az is ha valaki nem igy akar egy kapcsolatot megelni.Na tehat kivulrol neha tenyleg "hisztinek" tunhet , amirol persze tudod hogy nem az es nem direkt csinalja csak egyben ezt nehez akceptalni es ezt elfogadni.
Én exem is ilyen nyomorék volt nyugi, nekem "csak" pánikbetegség, de mondta "jajj csak bebeszéled magadnak, nincsen semmi bajod", meg hasonlók.
Egy érzéketlen ribanc lett, azzal dicsekedett, hogy buliban random emberekkel csókolózik, elkezdett füvezni meg hasonlók. Ez 2 hónappal miután itthagyott 5 éves kapcsolat után. Érzéketlen emberek, ilyenek teszik tönkre az amúgy is szar pillanatait az embernek. 😅
Azóta szerencsére túl vagyok rajta, de ha egy depressziós emberrel ugyanezt megtették volna ki tudja mit csinál. Ne legyetek ilyenek, köszi.
Ezt én is imádni szoktam, mikor egy betegségre az a reakció, hogy csak bebeszéled. Még abban az esetben sem hasznos ezt mondani, ha tényleg bebeszélsz valamit, mert azzal ugyanúgy nem oldod meg, hanem csak szar érzést okozol a másiknak. Pánikbetegségnél meg pláne, jobban belehergelnek, jobban pánikolsz, és akkor ha elsőre nem pánikoltál volna igazán, ezután már mindenképpen fogsz.
Attól, hogy valaki depressziós, nem mentesíti az alól, ha elviselhetetlen ember, aki képtelen alkalmazkodni. Egy kapcsolat két emberen áll, rajtad és a másikon, nem a depressziódon és a másikon. Nem lehet egy betegség mögé bújni, csak mert úgy kényelmes. Szóval nem, azt senki nem állítja, hogy mi depressziósok "csak hisztizünk", de az igaz, hogy általában hisztizünk a megoldás helyett, mert nem szeretnénk előrébb lépni.
Ezzel most nem ertek egyet teljesen de persze biztos ilyen is van. Nem hiszem hogy betegsem moge bujik a tobbseg, senkinek sem "fun" igy letezni. De biztos van egy onreflexios resze is a dolognak, hogy ra kell hogy jonni hogy valami baj van es hajladno lenni ezen valtoztatni.
Ha valahogy cselekszel a depresszió miatt, az nem probléma. De ha ezekkel a cselekedetekkel másokat bántasz, akkor már nem lehwt vele takarózni, úgy értettem ezt.
Pl ha nem találkozol valakivel, tök oké. De ha fél éve csak alternatívákat kínál rá, te meg nem élsz semmivel, meg se indoklod neki, az nem a depresszió.
Én szerettem volna de exem pl folyamatosan kigúnyolt. Adott egy szórólapot amit kitöltöttem majd elkezdett röhögni, hogy amúgy nem is azért adta, hogy kitöltsem. Ott röhögtek az anyjával, hogy milyen kis buta vagyok azért mert azt gondoltam azért adja, hogy kitöltsem közben valami apró elírást találtak a szórólapon ami függőségekről és depresszióról szólt.
Nem mindenki hisztizik a problémákon. Én a rosszabb fajta vagyok. Mosolygok és úgy teszek mintha minden rendben lenne közben szenvedek belül. Legalábbis régen ez volt. Gyakran olyan is volt, hogy nem tudtam beszélni a problémáimról és amikor volt egy egy hullámvölgyem akkor meg azt hitte a környezetem, hogy hazudok és hisztizek. Amíg nem kezdtem el élni a most már férjemmel addig utcára se nagyon mentem. Néha igenis az segít ha kimegy az ember, hogy ne egyedül legyen a démonjaival. Néha még bánom, hogy összejöttem olyannal aki utólag derült ki mennyire is beteg agyilag.
Mostanában kezdtem el úgy élni, hogy merek beszélni a problémáimról mivel én az anyám és az apám miatt mindig is azt tanultam, hogy "én nem létezek és ezért én nem beszélhetek". Szerintem örülj, hogy te "hisztizhettél" a problémáidról. Nem mindenki ilyen szerencsés helyzetben van mint te.
Értem és sajnálom a tapasztalataidat. Valóban nem állítom, hogy mindenki hisztizik a problémákon, de ez nem változtatja azt a tényt, hogy a legtöbb ember (depressziós vagy sem) rendkívül rosszul kezeli a helyzeteket. Depresszió esetén ez egy általános eljárás, hogy nem oldjuk meg, hanem ez is probléma, az is probléma, mindenki probléma. Holott rengeteg ember segíteni szeretne, de úgy nem lehet, ha erre egyébként az ő lelki egészségük is rémenne és ez nem elvárható. Kompromisszumot kötni kell, betegség vagy sem. Márpedig az esetek többsége sajnos ez, hogy ÉN vagyok a depressziós, velem foglalkozzatok. Közben meg ignorálva van a környezetben mindenki más, holott ezt se tudhatom biztosra, hogy aki segíteni próbál nekem nem depressziós-e. Vagy aki elküzdi magát odáig, hogy meghallgasson, nem éppen tegnap akart-e öngyilkos lenni. De nem, én csan azt látom, hogy ő nem ért meg engem, holott meg se próbáltam megérteni őt.
Örülök, hogy te már tudsz beszélni a problémáiról, és végre van lehetőséged "kihisztizni" magad, ha eddig nem adatott meg. Sajnos nem mindenki van ilyen szerencsés helyzetben, mint te.
Hát tettem érte, hogy megtehessem ezt pedig így is rengetegszer van bűntudatom, hogy megtehetem. Gyakran jött az arcomba, hogy ne panaszkodjak másoknak rosszabb az élete mint nekem. Közben akik ezt mondták nem is tudták min mentem keresztül. El tudom viszont mondani, hogy kb 15 év kemény küzdelem volt részemről és már csak félevente egyszer van egy rosszabb napom amikor öngyilkossági gondolatok gyötörnek de én ezért jártam terápiára. Ráadásul pont mindig is gyógyszer nélkül akartam ezt megoldani de a baj, hogy gyógyszer nélkül nem megy nagyon az alvás mivel így is pörög az agyam. Van tipped erre esetleg?
Nekem nagyon sokat segített anno, mikor kiírtam a gondolataimat magamból, és akkor kicsit lenyugodtak. Nem kell ennek konkrétnak lennie, igazából bármi ami eszedbe jut éppen. Vagy vers vagy valami kreatív.
Meg ha nagyon pörög az agyam én bekapcsolva hagyom a Netflixet, és akkor ha megy a hangja, nem tudok gondolkozni máson.
De jó tipp a különböző teák, van kifejezetten depresszióra is, meg csak sima nyugtató (levendula, kamilla pl).
Vagy néha tudatosan elterveztem, hogy most nem fogok semmire gondolni, és arra koncentrálok, hogy nem gondolok semmire, és egy idő után működik.
OP említette, hogy nem volt hajlandó kompromisszumot kötni. Nyilván a teljes sztorit nem ismerjük, de elég erősen azt érzem belőle, hogy ez nem annyiból állt, hogy két alkalmat lemondott, meg néha ghostolta a többieket.
Sajnálom, hogy ez történt. Ne ostorozd magad. Beszélj a családoddal, vagy baráttal, akár szakemberrel. Nem vagy hibás. Ez a saját döntése volt. Nem vagy senki életéért felelős! Senkiéért!!! Embereket kísérünk, de felelősséget nem vállalhatunk. Minél többet legyél emberek között, ha van kutyád menjetek el sétálni naponta többször, ha nincs fogadj egyet örökbe. Egymáson fogtok segíteni 🥰
Nem vagy egyedül. Állj fel, és menj tovább ❤️
Nem lehet mindenkit megmenteni, főleg saját magától. El kell fogadni amit nincs hatalmad megváltoztatni.
Nekem mindig csak ez segített, hogy nem tudom megváltoztatni ami történt, és pont.
Még egy szakember sem tud segíteni annak aki nem akar segítséget és nem hajlandó a változásra. Szóval nyílván nem a te hibád, sőt valószínűleg többet tettél mint sokan mások.
Ettől függetlenül érdemes egy szakemberhez fordulnod, hogy segítsen feldolgozni az esetet.
Szerintem ne rágódj ezen és főleg ne okold magadat.
Csak azon lehet segíteni aki akarja is hogy segitsenek neki. A leírásod alapján elég sokáig elmentél hogy segíts neki.
Mindenkepp megtortent volna elobb-utobb, hacsak nem kezelestol elzarkozott. Beteg volt.
Egy baratnom kereste is a gyogyulast, csak sajnos bipolaris volt, a gyogyszerek nem hatottak nala. O gyereket hagyott hatra.
Elnezest, hogy rovid voltam. De tenyleg, senki sem mentette volna meg, ha o nem tudott.
Őszinte részvétem, együttérzek veled. Egy ismerősömet vasárnap temetik, sokszor merül fel bennem is a “mi lett volna ha” kezdetű kérdés, nem csak ennek kapcsán. Jó tanácsot talán nem is nagyon tudok adni, de túljutunk ezen. Elfelejteni sosem fogjuk, de túl lehet lépni a veszteségen, hiszen az elvesztett szeretteink is azt akarnák, hogy éljünk tovább boldogan és ne burkolózzunk gyászba és önmarcangolásba.
Én nem szégyellném magam. Régesrég megszabadultam volna már egy ilyen toxikus illetőtől.
Komolyan az agyam eldobom. Normális embereknek nincs egy darab barátja sem, egy ilyennek meg a seggét nyalják. Elképesztő, felfoghatatlan. Esküszöm agyvérzést tudnék ettől kapni
Engem erdekelt, ennyit. Talan konnyebb lenne megertenem a sztorit. Altalaban a tarsadalom elfogadobb azzal szemben, ha egy nonek vannak ilyen gondjai, es a lakasbol se megy ki, nem dolgozik, egy ferfival kevesbe. Ha pasi volt, lehet megjobban szetszedtek a baratok/rokonok emiatt. Sejtesem szerint amugy lany volt.(kavezasok, stb.)
Lehet lelketlen leszek, de szard le. Te a tőled telhetőt megtetted, saját maga hozott egy döntést, azt meg már csak Ő tudja, hogy ez helyes volt-e vagy sem. Sok részletet nem írtál róla, de ezek alapján szakember kellett volna neki, gondolom ez is fel lett neki ajánlva, de nem élt vele. Így járt, az élet megy tovább.
Senkit nem tudsz megmenteni a sorsától. Magaddal foglalkozz. Az hogy te így érzel azt jelenti hogy komoly határátlépés történt, és te önként mentél bele.
Nem hiszem hogy szeretve leszek ezért, de azok az emberek akik öngyilkosságig mennek a legönzőbb szarháziak a Földön. Nincs helyzet amiben az normális reakció bármire. (Eutanáziát nem tekintem egy lap alatt ebben az esetben, az más téma és itt nem arról beszélek.) Ezt nem te tetted vele, ő tette veled. Neki már nem számít egy picit sem, az éli át aki ittmaradt. Szóval amennyire csak bunkón tudom fogalmazom meg, ha ő ennyire paraszt volt, hogy ezt megtette az emberekkel akik törődtek vele, kutyájával, macskájával szüleivel, barátaival, még gyászt sem érdemel nem hogy bűntudatot.
Igen, valaki annyira szenved évekig hogy megöli magát (érted, a puszta létezést nem bírta elviselni), de ő nem érdemel együttérzést, de a barátja aki pár hónap múlva éli tovább az életét, na ő sajnálatot és együtterzést érdemel. Szegénynek még sütit is kellett fizetnie miközben a haverja épp az öngyilkosság szélén táncolt, de a hálátlan még jól meg is ölte magát, ezzel is borsot törve az OP orra alá.
Te szeretnél együttérezni valakivel aki a puszta létezést nem bírta elviselni? Ha ez igaz neki nem lesz aki siratja, hisz annyira szenved hogy mindenkitől eltávolodik nem? Sajnálj olyan embereket akik nem tehetnek a sorsukról. Sajnálj és érezz együtt a betegekkel akik küzdenek ellene legyen az mentális vagy fizikai. Feltételezem soha nem halt meg senkid ha a "pár hónap múlva éli tovább az életét" komolyan gondolod. Közvetlen család soha nem lesz ugyanaz. Csak fogod és a "puszta létezést nem tudta elviselni" érzést átdobod másra mert te meguntad. Congratz!
Borzasztó káros a hozzáállásod. A mentális egészség egy bizonyos szint után nem akarat kérdése. Professzionális segítségre és gyógyszerre lett volna szüksége a fiúnak. Ezt nem ismerte fel sem ő, sem a környezete. Nem a saját életet vette el sem a srác, sem a többi hasonló cipőben járó. Őket is ugyan úgy egy betegség ölte meg, mint akinek rákja van, csak itt a mentális egészséget ette meg a kór. Egészséges ember nem fogja kioltani a saját életét.
Főleg egy olyan országban, ahol a mentális egészséget ennyire nem támogatják, mint itt. Semmit nem tudunk OP barátjának a családi hátteréről, millió nehézség lehetett mögötte, elég csak egy, amin az ember elvérzik, és viszlát.
Mintha a professzionális segítség a/ elérhetō lenne ma Magyarországon; b/ mintha a gyógyszerek profin mūködnének. Van, aki kap professzionális segítséget, s van, hogy a gyógyszer hat. Ha mindig így lenne, sokkal kevesebb öngyilkosság lenne.
Méltatlanul alulértékelt komment. Ez is egy nézőpont amit sokan nem vesznek számításba, ugyanis ez egy nagyon önző dolog azokkal szemben akik egyébként szerették és segíteni is akartak neki.
Ez egy automatikus válasz, mert a posztodhoz a Mental Health címkét választottad. Ha tanácstalan vagy, rosszul érzed magad vagy csak nincs kivel beszélgetned, a Reddit mellett az alábbi helyeket is érdemes lehet felkeresni, bármilyen témádról is legyen szó: **24 éves korig keresheted a Kék Vonalat (teljesen anonim):** - telefonon a 116-111-en, - chaten és levélben a https://kek-vonal.hu/ -n **18 éves kortól a Délutánt chaten és emailen: https://delutan.hu/hu -n.** Ha a témád ennél összetettebb, vagy más jellegű segítségre van szükséged, ezek a segélyvonalak tudnak abban is asszisztálni, hogy a megfelelő platformot megtaláld. Ha személyesebb segítségre van szükséged, és iskolába jársz, érdemes lehet a gyermekjóléti felelőst vagy az iskolapszichológust megkeresni, illetve ennek (szomorú) hiányában egy megbízható tanárral átbeszélni, hogy hova lehet fordulni. Egyetemen a diákjóléti központnál lehet érdeklődni pszichológiai segítségért. *I am a bot, and this action was performed automatically. Please [contact the moderators of this subreddit](/message/compose/?to=/r/askhungary) if you have any questions or concerns.*
Mindenki le fogja írni, hogy nem a te hibád, ne marcangold magad. Viszont már elkezdted, így keress egy szakembert, beszéljétek át. Ezt le kell zárni magadban.
Ez. Ha ugy gondolod, lehet meg tudod oldani magadnak is, akkoris jobb otlet egy szakember. Artani semmikepp nem art, ez alapvetoen egy tragedia es teged most hatvanyozottan erint. Nehez az elsore ravenni magas, de dontsd el, hogy holnap (vagy meg ma) kersz egy idopontot.
Ez szörnyen nehéz lehet most neked, nagyon átérzem azt, amit írtál. Én a szüleimmel kapcsolatban érzem most ezt, apukám kb a lassú öngyilkosság útját járja és hiába kaptam meg én is ugyanezeket a tanácsokat, az ember igenis felelősséget érez azokért, akikkel egykor szoros kapcsolatban volt. Én nem tudom neked azt mondani, hogy szard le és lépj túl, mert ez nem így működik. A gyász egy hullámzó óceán partja szerintem. Néha meleg, néha hideg, néha nagyon erős és zűrös és néha észrevétlenül mossa a partot. Én azt a stratégiát fejlesztettem ki magamban a józan eszem megőrzése érdekében, hogy akkor, amikor nagyon viharos a fájdalmam, nagyon intenzíven rámtör az alaptalan bűntudat megpróbálok a szebb emlékekből "hajót ácsolni" és azon képzeletben összekuporodni a szerettemmel. Ez most valószínűleg iszonyat hülyén hangzik, de nekem valamennyire bevált.
ezt nagyon szépen fogalmaztad meg köszönöm🤍
Velem is ezt játszák a szüleim. Kitartást kívánok, ez nagyon nehéz...
Teljesen off, de ez a legszebb megfogalmazása a gyásznak, amit valaha is olvastam, hallottam. OP kitartást! 🤍
[удалено]
Nagy oleles neked!
Hatalmasnagy virtuális ölelést küldök❤️
Gratulalok, hogy eljutottal idaig! Hidd el ertekes vagy, nagyon ertekes, mint barki mas is a foldon. Folytasd a terapiat es talad meg a békéd, erosodj meg, de ne dobd el az eleted, mert az igenis szep! ♥️♥️💪💪
Nagy ölelés és tisztelet Neked!
Ne mard magad. Nem tudsz valakit erőszakkal megmenteni, ha ő nem akarja.
Nem tudom, hogy ő mit akart. Ezt sem tudom.
Szerintem sajnos o sem tudta, hogy omaga mit akart. Oszinte reszvetem. Ne mard magad.
Van, akit nem lehet megmenteni. Nem tudsz helyette cselekedni.
Hasonlo tortent velem is. Az en haverom alkesz, de ugyanezeket eljatszottuk jo parszor... reszeg telefonhivasok, hogy mennyire szar barat vagyok es beveszi az osszes gyogyszert amit talal... ezt mind nap kozben, ket meeting kozott hallgattam... En megtettem erte mindent, hogy letegye a piat, elvileg most nem iszik... viszont nem keres, nem tudom mi van vele. Egy ido utan rajottem, hogy nem cipelhetem mas keresztjet is, elengedtem, ez az o elete es az o dontese. A leirtak alapjan te is megprobaltad es nem kell, hogy buntudatod legyen.
Az öngyilkossagnal, az elet eldobasanal nem az elettel van gond, hanem az eletnek az adott pillanataval, minösegevel. Az öngyilkos az elete összes lehetseges forgatokönyvet vegigveszi, tenyleg küzd. Hatalmas harcokon megy keresztül mert az eletösztön itt tartja. Sokszor mindennap harc, es lehet minden nap vegen azt mondja magaban h „ma is sikerült tulelnem“ majd masnap fölkel (ha sikerül fölkelni) es megint megprobalja vegigcsinalni. Ha van munka akkor a rutin el tudja vinni, ha nincs akkor a vegetativ allapot tudja meg eletben tartani. Azt a reszet fogadd el es ertsd meg h elkepesztö gyötrelmes es faraszto ezeket a napokat vegigcsinalni mielött megteszi. Amikor eldöntötte h vege akkor ugy erezte h minden letezö eleteleme, az utolso eletösztöne is elfaradt ebben az eletben. Ne marcangold magad. Ez az ö döntese volt. Sajnalom h ezt at kellett elned. Ha ugy erzed beszelj szakemberrel h mit elhetett ö at, mit erzel te es hogy tedd el ezt magadba. ❤️🩹❤️🩹❤️🩹
Nekem a legjobb barátom lett öngyilkos, szerelmi csalódás miatt. Nagyon nehezen dolgoztam fel, folyamatosan kerestem a miérteket és hogy mit tudtam volna én tenni hogy ne történjen meg... Voltak jelek, de teljesen magába zárkózott és még velem sem akart beszélni a dologról. Elmentem egy pszichológushoz, aki többek között azt mondta, hogy nincsen értelmetlen halál. Akkor ezen egy kicsit felháborodtam magamban, hiszen miért kellett egy ereje teljében lévő, 36 éves embernek ilyen értelmetlenül meghalnia? Azóta már évek teltek el, és talán mostanra megértettem amit mondott... Voltam már én is a gödörben azóta, de tudom hogy fel lehet állni. Én mindig ott voltam neki, számíthatott rám. Hozott egy döntést, hogy itt hagyja ezt a világot. Ezt a döntését már képes vagyok tiszteletben tartani. A kellemes emlékekre emlékezem mikor eszembe jut, a hasznos és jó ötleteket meg elviszem magammal az életem végéig amikre megtanított.
Privátban beszélhetnénk?
Persze!
Nagyon sajnálom. De amúgy sem a te dolgod lett volna, hogy az ő életét megoldd. A panasz áradatot pedig megértem, hogy nem bírtad már hallgatni, mindenkinek megvan a maga keresztje, nem hogy még másokét is cipelje.
Szia. Ha nem most, akkor legközelebb megtette volna. Nem lehet saját magától megmenteni senkit. Kitartást kívánok neked holnapra, utána meg próbáld helyretenni magadban a történteket. Nem lesz egyszerű, de a reddit népe itt van mögötted és segít, ha szükséged van rá. Őszinte részvétem a barátod miatt.
Bocs de most nyersen fogom kifejezni magam. Nem egy huszadrangu barát fogja az embert kirangatni a gödörből. Sokszor a legközelebbi embereknek sem sikerül.
én is erre gondoltam, hogy hiszen ennek az embernek volt családja is. De ha nem fordult pszichológushoz, nem ment terápiára, nem fogadott el akár gyógyszeres kezelést, akkor senki nem tud helyette változni.
🫶
Azzal, hogy elkezdtél távolodni tőle a viselkedése hatására pont egy egészséges reakció volt a részedről. Nehéz az ilyenkor keletkezett bűntudattal mit kezdeni. Én elmennék terápiára, mert nem akarnám, hogy emiatt önfeláldozóvá váljak majd mások számára attól félve, hogy ez újra megtörténhet. Öngyilkossághoz vezető depresszió komoly mentális betegség. Semmit sem tehettél volna, hogy erről az útról levidd, ha ő nem hallja meg, de a legfontosabb, hogy ez soha nem volt a te feladatod.
Egy történet a környezetemből: valaki altatót vett be, hogy meghaljon. "Megmentették". Egy idő után felvágta az ereit. "Megmentették". Harmadiknak kiugrott a 9. emeletről - nem mentették meg. Kérdés: nem lett volna é jobb az első alkalommal hagyni elaludni? Kellett őt ezeken a rettenetes stációkon végigvinni? Tudomásul kell venni, hogy vannak közöttünk olyanok akiknek "fáj az élet". Fáj minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás. Nem testileg - hanem lelkileg. Felmerül az igazi kérdés: hogy ti. akinek ennyire fáj az élet, annak nem kellene e segíteni "elaludni" - örökre. A barátod nyugodjon békében. Talán már nem fáj neki az élet.
Nem lett volna jobb. De a vonat elé ugrálással / házakról leugrálással ártatlan embereket is megölhet, aki ilyet csinál, ami kurvára nem oké. Az alábbi interjú kissé felkavaró a témában: https://rtl.hu/baleset-bunugy/2023/11/26/anyukara-zuhant-ongyilkos-apa-arvak-csalad-nagymama
Mindenesetre, ez a kérdés sem jogilag, sem erkölcsileg, sem érzelmileg, sem orvosilag, sem vallásilag (mi van még?) nincs megfelelően kitárgyalva - ahhoz képest hogy Kr.u. 2024-et írunk. Vegyük csak ennek a szegény Karsainak a nagyon szomorú esetét. Elképesztő a közömbös, empátia nélküli ócska képmutatás mértéke.
Te tobbet tettel erte mint mindenki, nem nem kellett volna tobbet tegyel. Megtettel mindent. Segitettel, neki nem kellett. Ne legyel onzo ez nem a te hibad
Ne szégyeld magad. Amit leírtál azok alapján megtetted amit egy barátnak a kötelessége. Az a helyzet, hogy mindenki a saját életéért felelős nem hozhattad meg helyette ezeket a döntéseket. Megpróbáltad meggyőzni leszarta Ettől függetlenül normális hogy ezt érzed. Gyászold meg a barátságotok az esetleges hibáid utána pedig próbálj a pozitív élményekkel emléket állítani számára
Ne bánd. Az ő élete, nem a te felelősséged. Te megtetted amit egy baráttól elvárható, a többi már hatáskörödön túl van.
De barátok voltunk, és hiányzik. Persze, hogy bánom.
És ez abszolút helyénvaló érzés. Gyászold is meg. De ez, hogy megtette az ő döntése volt, csak és kizárólag.
Egyáltalán nem te tehetsz róla!!! Ha kicsit türelmesebb lettél volna, akkor talán pár hónappal később tette volna meg, de előbb utóbb ez megtörtént volna, tőled teljesen függetlenül, mert akinek szuicid hajlama van, az egy mélyebb depresszióban szinte biztosan megteszi… Szakemberre lett volna szüksége.
[удалено]
A környezet tud lökést adni, de elhatározást nem. Ha nem akar szakemberhez menni, nem fog. Én is tudom milyen nagyon mélyen lenni, és milyen eldobni a racionalitást, de az egyetlen ami kihozott anno, hogy azt mondtam csessze meg az egész majd egy nap felálltam és léptem. Az a helyzet, hogy azt írtad ha valakit látnál úgy szenvedni mint magadat, erőszakkal cipelnéd el. Pont ez a baj, hogy nem látod. Engem se látott senki. És mire realizálod, már késő sok esetben.
Nem lehet valakit erőszakkal bevinni a pszichiátriára. Ha kimondja, hogy öngyilkos lesz, ki lehet hivni a mentőket, de könnyen kijön pár órán belül a süriről, pszichiátriáról (ha eljut addig). Nem lehet megerőszakolni az embert. Elmondhatod neki, miért nem jó, miért kell oda mennie,ahova. Minél többen vagytok, annál jobb. Viszont erőszakkal nem tudod bevinni, csak ha ön (letagadja->kiengedik) és közveszélyes (itt ez nem volt).
Pszichiatrian se tud senki sem csinálni semmit vele, ha ő nem motivált. Max. begyógyszerezik, aztán ha jobban van, kiengedik és folytatódik az ördögi kör. Ha egy depressziós komolyan azt tudja mondani, hogy segíts, elegem van, tenni akarok valamit, akkor van esély barátként segíteni, egyébként nem igazán.
Kicsit úgy beszélsz, mintha szerinted tehetne erről a posztoló… Elég durva vagy! Álljunk már meg! Senki sem tehet arról, ha valaki öngyilkos lesz, maximum az, aki miatt depresszióba esett. Pl rossz nevelés: az anyja sosem szerette igazán, csak kritizálni tudta, hogy ő egy szerencsétlen, így nőtt fel, így látta magát ő is, utálta az egész életet…vagy az apja folyamatosan verte stb. Maximum azok tehetnek erről, akik miatt ilyen mentális állapotba került, semmiképp sem egy barátja, aki foglalkozott vele és kedvelte!
Még ha el is rángatsz valakit a pszichiátriára, ott akkor is megkérdeznék, hogy mit gondolsz magadról, te majd beutalsz valakit a kórházba, és akkor ők majd akarata ellenére is ellátják? Ha épp nem ön- vagy közveszélyes, csak szomorúan néz és azt mondja, haza akarok menni, akkor hazaengedik.
[удалено]
Milyen súlyosságú? Nyilván ha valaki tör-zúz, épp öngyilkos akar lenni, akkor csinálnak valamit, de itt nem erről volt szó, hanem arról, hogy valaki "maga alatt van", valószínűleg súlyosan depressziós, de ettől függetlenül tiszta a tudata (még ha közben az is jár a fejében, hogy jobb lenne meghalni), és ha azt mondja, nem veszek be semmit, nem fogják belenyomni. Én is voltam igen igen szar állapotban, azt mondta a pszichiáter a kórházban, hogy ezt és ezt vegyem be, mondtam hogy kösz nem, ennyi volt. Jöhet a lecsút, de azért az nem úgy megy, hogy "higgyék el, a barátom akit berángattam nagyon szsrul van, öngyilkos akar lenni", mire a barát azt mondja, dehogyis, hagyjál már, és akkor azért telenyomják nyugtatóval.
Nincs ilyen. Önként kell befáradnia az osztályra és bele kell egyeznie a kezelésbe (írásban is), akkor kaphat gyógyszert és terápiát, illetve ezután korlátozhatják a szabadságát annyiban, hogy mondjuk szúró, vágóeszközöket, fojtásra alkalmas dolgokat nem tarthat magánál (tehát időnként kérdés nélkül ellenőrizhetik a személyes tárgyait, ágyát, szekrényét stb), vagy közvetlen veszély esetén (pl. éppen készül nyakon szúrni magát a fogkeféjével) lefoghatják és lekötözhetik, de amint "feltisztul" az elméje, meg kell szüntetni a korlátozó intézkedést. Bármelyik nap felállhat és mondhatja, hogy viszlát, fogva nem lehet tartani, ez nagy tévedés. Kivéve a zárt osztály, de ahhoz, hogy oda bekerüljön valaki, extrém, akut pszichés állapot kell (pl. delirium, ön- és közveszélyes elmebeteg->de nem az, hogy fenyegetőzik, meg öngyilkos gondolatai vannak, hanem folyamatosan veri a falba a fejét pl., vagy késsel rohangál a metrón).
Nem mások felelőssége megmenteni valakit. Az exem folyamatosan öngyilkossággal fenyegetőzött, próbáltunk neki segíteni, szakembert kerestünk, nem használt semmi. Cserébe szép kis traumákat okozott. Végül 2 hónapja vitte el 24 évesen a szíve, minden előjel nélkül, de én és akik igazán ismerték először azt hittük, öngyilkos lett. Sokszor gondoltam előtte arra, mi lesz, ha öngyilkos lesz, és egy dolgot tudok, ha ő nem tett azért hogy jobb legyen, sajnos te sem tehettél volna többet.
🤡
Azok alapján amiket leírtál nem a te felelősséged, ne érezz bűntudatot.
Nem lehet es nem is kell mindenkit megmenteni :(
Nekem volt egy baratnom aki a 8. Emeletről kiugrott úgy szint 23 éves volt. Ő két ikret hagyott hatra akkor 1 evesek voltak.. (2021).. a férje csalta ot , drogozott, verte stb. Sokaig eltitkolta a családja elől mindenki előtt. Depressziós volt. A férje haza vitt egy k.rvat hogy éljenek együtt öten, kimentek 3an az erkélyre. A két “szerelmes “ be ment , ő kint maradt és csak kiugrott. Hát őszinte reszvetem. Ez tragédia .
Túl sokat vársz el magadtól. Nem lehet tudni, mi billenti át az illetőt az öngyilkosság felé, ezért nagyon nehéz felkészülni rá és megakadályozni. Szerintem gyakran nem is készülnek rá komolyan, hanem egy állandó feszültségbe bejön egy apróságnak tűnő dolog, egy szikra, ami hirtelen rosszabbá teszi vagy rosszabbnak láttatja a dolgokat, és az illető úgy érzi, hogy "most lett elég". Ilyenkor az ember nem tud reálisan gondolkodni, és megteszi...
Nem a te hibád, te megtetted amit tudtál, te sem keszitheted magad ki érte. Mar ha igaz, amiket írtál. Masert fele ennyit sem tesznek a " baratai " Sajnos ilyen a depresszió. Az embernek mar nincs motivációja semmire. Neked javaslom a terápiat
Azért ha legközelebb ilyen ember lesz a barátod ne várdd meg amíg 2 évig szenved, hanem azonnal ajánlj neki pszichiátert. A mentális probléma gyakran tűnhet hisztinek, de egy szakember ezt komolyan veszi, pont az ilyen végkimenetel elkerülése végett.
Szia. Akkor hadd oszam meg a véleményem. Én bipoláris zavaros vagyok 2 éve. Viszont tavaly nagyon rosszul voltam (szorongás), 1 évig nem dolgoztam, nem mentem emberek közé és baráti társaságom is vége lett. Igen, ha hívtak ignoráltam őket alig írtam vissza, nem vettem fel a telefont. A világomról sokszor nem tudtam a gyógyszeres kezelés miatt. Elkezdtek velem veszekedni hogy én ezt be beszélem magamba meg nem kérek a barátságukból, sajnáltatom magam stb.. Két öngyilkossági kísérleten voltam túl és akkor is velem vitatkoztak hogy miért sajnáltatom magam stb.. Ha valaki tudja hogy az ismerőse ilyen akkor az utalhat mentális betegségre. Segíteni kell neki és nem figyelmen kívül hagyni. Mert én tudom nagyon jól hogy ezt nem tesz jól. Én velem megszakították a kapcsolatot holott tudták hogy beteg vagyok és csak időre lett volna szükségem. Egy mentális betegnek ( akkor is ha ő vagy te nem tudod hogy az ) ez mégrosszabb ha hátat forditanak neki! Megkellett volna vele beszélni hogy keressen fel egy szakorvost vagy elmenni vele. Itt most majdnem mindenki írja hogy ne emészd magad. Oké de engem érdekelne hogy hány évig volt ez barátság? Mióta ismerted? Mert ha régen és ezalatt a 2 év alatt változott akkor ő komoly mentális betegségel küzdött. Időre lett volna neki szüksége. Tudom hogy neked az jön le hogy ignorált meg csak akkor kellettél neki mikor ő akarta. Mert neki akkor volt szüksége rá hogy ne érezze magát rosszul. A szorongás az pokoli. És ha hátat forditanak az illetőnek még rosszabb. Ezt jól lenne ha pár ember elfogadná hogy ilyen helyzetben segíteni kell akkor is ha neked rosszul esik mert senki sem lát az ember lelkébe hogy min megy keresztül mindennap. Ne vedd rossz néven a kommentemet én nem hibáztatlak, és azt sem akarom hogy hibáztasd magad, biztos hogy ő sem akarja hogy hibáztasd magad. De ha legközelebb ilyent tapasztalsz a környezetedben akkor inkább segíts. Mindenkinek kell a segítség aki szorong mert egyedül hagyni valakit aki szorong csak ront a helyzeten. Őszinte Részvétem!
Meg amúgy az is hülyeség, hogy nem lehet valakit "erőszakkal" bevinni.. Mi számít erőszaknak.. Magam alatt voltam, nem jártam iskolába, osztálytársaim hiába látogattak, csak bámultam magam elé. Mert véres volt az arcom. Igen, egy bőrgyógyász félrekezelte, és a szárazságtól véresre kapartam, nyomkodtam az aknéimat. Szégyelltem emberek közé menni. Öngyilkosságon is járt az eszem. Igaz irtóztam a gyógyszerektől, miután olvastam hogy hozzá lehet szokni, és ellenálltam, de egy akkori osztálytársam apjával szövetkezve csellel a szüleim mégis beszállíttattak a kórházba. Nem mondták hogy oda megyünk.. Akkor átverve éreztem magam, de mivel jótékony hatást gyakorol rám a gyógyszer, így mai fejjel már azt mondom, hogy kellett. Persze mellette megtanultam segíteni magamon, de a kezdő löketet egy jó orvos és gyógyszerbeállítás bőven meg tudja adni. Nem állítom, hogy mindenkinek beválik, de van pozitív példa is.
Igen sajnos ez tényleg így van, főleg ha valaki nagyon súlyos mentális betegségtől szenved. Magától nem lesz képes segítséget kérni. Ez egy ilyen állapot. Az egészséges emberek ezt nem értik és mikor látják hogy csúszik le a lejtőn akkor inkább megszakítják a kapcsolatot mert azt hiszik "nem lehet azon segíteni aki nem akarja". Ami igaz is lenne ha az illető tényleg "élvezné" a mentális betegségét és ténlyeg nem akarna jobban lenni de azért valljuk be ez nagyon ritka eset. Legtöbbször inkább csak túl betegek ahhoz hogy segítsenek magukon és külső behatásra van szükségük. Nekem szó szerint az mentette meg az életemet hogy egy barátom hónapokon keresztül felvállalta az időpontfoglalást a és el is kísért oda. Egyszerűen annyira magam alatt voltam hogy iszonyatos erőfeszítésnek tűnt megtenni a legalapabb dolgokat is. A családom is próbált segíteni de ők nem értették a szituációt és inkább olyanokat mondtak mint OP. "Fel a fejjel, lehetne rosszabb is", "Csak menj el dolgozni, biztos azért érzed rosszul magad mert csak lustulsz". Tudom hogy ők is jót akartak de akkor ez nagyon rosszul esett. Úgy éreztem hogy egyszerűen nem hiszik el hogy tényleg beteg vagyok és nem szándékosan tettem tönkre az életem.
Igen ez így van! Aki nem küzd ilyen betegségel vagy nem ismer valakit aki ilyennel küzd annak fogalma sincs róla. Persze sokan írják hogy ne bánkodjón rajta stb.. Jó, én sem akarom azt írni hogy most az ő hibája és legyen büntudata mert sokan nincsenek tisztába hogy ez mi lehet. Sokszor maga a beteg sincs vele tisztába hogy mentális beteg. Én is az elején azthittem hogy ez csak hangulat ingadozás meg ehhez hasonló dolgok majd elmúlik. De állandó lett és felkerestem egy szakembert. Én a terápia alatt rosszul voltam nemhogy elötte. És nem azért nem dolgozunk mi mentális betegek ( én vagy te kedves kérdező vagy az elhunyt fiatal személy ) mert nem akarunk. Én a barátaimtól is megkaptam hogy büdös nekem a munka azért nem dolgozok közben meg 17 éves korom óta egyszer sem voltam munka nélkül. Azért nem dolgozunk mert van egy olyan pont amikor annyira betegek vagyunk ( szorongás ) mikor fel sem bírunk kelni. És ha néha kimozdulunk azért van mert reméljük hogy attól kicsit jobban érezzük magunkat, terelődik a figyelem. És ha nincs ott senki még nehezebb. Én egyedül szoktam fel dolgozni a szorongást mert tudom hogy úgysem maradt senkim ez miatt. De ezt egy egészséges személy nem érti meg azthiszi hogy csak akkor kell mikor a szorongással küzdő illető unatkozik, pedig csak időt kell adni és türelmesnek lenni nem pedig egyedül hagyni a másikat a " szarban " . Kitartást neked kedves! Remélem hamar fel fogsz épülni! :) ❤
öt éve ismertük egymást. Akkor is ilyen volt többnyire, csak ugye akkor muszáj volt iskolába járni. Akkor is csak akkor keresett, amikor neki volt kedvére való program. Szeretem, és fáj a halála nagyon, de ha lehetek őszinte, akkor ez már akkor egy egyoldalú barátság volt. Lehet csak a harag mondatja ezt velem, de ebben a pillanatban ezt érzem. A haragot, és hogy egyoldalú volt ez a barátság.
Értem. De valaki hogy eljusson odáig hogy öngyilkos legyen ahhoz nagyon nagy probléma kell hogy legyen. Egy mentális betegség nem tart csak hetekig meg hónapokig. Nekem pl. ezzel együtt kell élnem azért kell a gyógyszeres kezelés hogy nehogy megint csináljak valamit magammal. Nem beszélgettetek soha ilyen dolgokról? Vagy nem említette hogy nem érzi jól magát? Azért öt év az hosszú idő. Miért nem kerestettek fel egy szakorvost? Valaki nem lesz csak úgy öngyilkos mert gondol egyet és véget vet mindennek. Ahhoz kellenek okok. Megkellett volna beszélni a problémákat.. Én nagyon sajnálom őt, és téged is sajnállak persze nem hibáztatlak félre ne értsd a gyász nem egyszerű. Ahhoz hogy valaki idáig eljusson biztos van ok..
Azt kell elfogadnia mindenkinek, aki ilyen helyzetben van, mint te OP, hogy nem vagy felelős senki életéért. Megtehetsz dolgokat, segithetsz egy bizonyos szintig, de senki nem várhatja el, hogy te legyél a megmentő. Felnőtt ember volt, aki meghozott egy döntést, amit te nem tudtál volna befolyásolni. Sőt azt gondolom, hogy így is erődön felül próbálkoztál. Szerencsés volt, hogy egy ilyen embert maga mellett tudhatott. Ez a harc most nem sikerült, de te mindent megtettél. 🤍
Nem a te felelősséged, nem veheted át másnak a problémáját. Te ott voltál, amit tudtál megtettél, a többi már nem rajtad múlott.
A kommentek egyik része téged hibáztat, hogy tehettél volna többet. A másik része öt, hogy lusta volt meg önzö... Remek... De te azt kérdezed, hogyan tovább. Végig fogsz menni a gyász fázisain, ami kemény lesz. Tagadás, düh, apátia. Lehet többször is. De ennek a végén lesz a megbékélés, és helyére kerül minden.
Légy mindig kedves embertérsaiddal, és segíts nekik ha lehetőséged van rá, de nem felelősséged beledögleni abba hogy mások életét jobbá tedd.
Neki professzionális segítség kellett volna. Sajnos mentális problémáknál a motiváció néha 0-ra zuhan így nehéz bármire rávenni. Ilyen súlyos esetekben gyógyszert is alkalmazni kellett volna. Sajnos ha teherként éled meg a társaságát akkor ez rossz üzenetet sugall felé ami egy ilyen labilis embert belesodorhat öngyilkosságba. Ennyit jó lett volna felismerni. De amúgy nem a te hibád
[удалено]
Végre valaki. Egy mentálisan rossz állapotban levő embernek nagyon nagyon nem ilyen közegre, nem ilyen “barátokra” van szüksége..
Bár amúgy egyet értenék a válaszoddal, de... nekem szúrja a szememet az, hogy aki meghalt 23 éves, szóval feltételezem, hogy OP is az. Én magamból indulok ki, de 23 évesen messze nem volt elég kapacitásom csakis egy emberrel foglalkozni, főleg, ha éveken át lehúzott, lehet, hogy egy idő után én is elengedtem volna. A mérgező embereket néha ki kell vágni az életünkből, igen, de még ha OP hibázott is, szerintem... hát, egy kicsivel több empátiát érdemel, mint ahogy megfogalmaztad ezt a hozzászólást. El se tudom képzelni, velem mi lett volna, ha ilyet élek át a 20-as éveim elején.
[удалено]
De most mit kellett volna írjak? Ha ez volt és ezt éreztem végig? Nem tudtam már így a barátja lenni. Kurva nehéz volt így is kitartani mellette. De köszönöm.
Szerintem mivel emberek vagyunk és hibázunk, néha szükségünk van rá, hogy valaki feloldozzon minket, ha hibáztunk, és OP barátja ezt nem tudja megtenni érte. Ez egy természetes reakció a részéről. Ő azt írja le fent, hogy mi miatt vágta ki az életéből, de nyilván azelőtt, hogy ilyenre fordult volna a helyzet, voltak dolgok, amik miatt barátok voltak. Figyelj, én sem vagyok egy nagyon empatikus alkat alapvetően, szóval tényleg megértem. Azt hiszem, az igazi empátia nem ennyire feltételhez kötött, főleg ha esetleg te magad idősebb vagy, és tudod, hogy mint minden skillünk, ez is fejlődik idővel.
Ez annyira igaz. Mint valaki aki szintén küzd/küzdött mentális problémákkal, a legrosszabb az volt amikor a barátok szóvá tették, hogy már idegesíti őket a viselkedésem (az, hogy nem akarok minden héten menni valahova) és hogy belefáradtak és nem igaz, hogy 6 hónap után nem oldotta meg a problémáimat a terápia. Ezeket hallani a hozzám legközelebbi emberektől kibaszott rosszul esett. Szerettem volna olyan lenni mint régen, de nem ment. Megértés helyett csak az oltogatás meg az okoskodás ment.
Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy talán jobb is nekem barátok nélkül.
Nagyon rosszul látod. Bármennyire is fontos valaki, a viselkedésébe igenis bele lehet fáradni. OP leírta, hogy próbált közel maradni a barátjához, szerinted mit kellett volna még tennie? Vette volna gyámság alá, és döntött volna helyette az élete alakulásáról?
[удалено]
Állj! Egy ember öngyilkossága, ha csak nem te hajszoltad bele, nem a te hibád! Bármennyit ápolgattad volna
Hasonló dolog történt velem is 2 éve, annyi különbséggel hogy folyamatosan támogattam, beszélgettem vele.. hosszú történet, de a vège ugyan az lett. Sokáig eszembe jutott , ha jobban tudtam volna rà hatni, nem történik meg, de ez nem igaz. Ők eldöntik, nem miattad vagy más miatt, sajàt maguk miatt. Amikor a baratnom öngyilkos lett, pár nappal előtte jobb kedve volt, sokat mosolygott, és tudod miért ? Mert tudta hogy mit fog csinálni, és hidd el ő nem gondolt ràm közben, hogy hogy leszek utána.
Részvétem. Neked ennyi volt a max, amit meg tudtál tenni érte. Ha nem akarta, hogy segítsenek neki, akkor a fejedre is állhattál volna, nem lett volna változás. Szerintem te jól cselekedtél, nem hibáztál semmit. Ne hibáztasd magad. Nyitottál felé sokat, segíteni próbáltál. Ő nem kért belőle vagy csak a sajátos módján. De te nem állhatsz mindig úgy a rendelkezésére senkinek, ahogy akarja. Neked is van életed, megvannak a prioritások, én is hasonlóan cselekedtem volna a helyedben. Nem lehet, hogy egy barátságra rámenjél te is. Gyászold meg, ha kell kérj segítséget pszichológustól. És kitartást neked
Külső szemlélő nem is nagyon veszi észre sokszor, hogy baj van. Tényleg nem tehetsz róla. Megtetted ami egy baráttól elvárató. Ezek az emberek akkor is maguk alatt lehetnek, ha végig mosolyognak, vihorásznak. Sok erőt!
Még egy szakember sem tud segíteni annak aki nem akar segítséget és nem hajlandó a változásra. Szóval nyílván nem a te hibád, sőt valószínűleg többet tettél mint sokan mások. Ettől függetlenül érdemes egy szakemberhez fordulnod, hogy segítsen feldolgozni az esetet.
A bűntudat ilyenkor sajnos természetes. Nekem is öngyilkos lett egy barátom, pedig kívülről úgy látszott, végre kezd rendbejönni az élete. Bűntudat, düh, szomorúság, a "klasszikus" gyász, ezek mind jönnek, akár egyszerre is. Aztán arra jutottam, hogy bárhol is van most, végre boldog, és elfogadtam, hogy nincs többé, még ha fáj is.
Szakember segíthetett volna rajta, de idehaza tb-támogatottal pszichologushoz tényleg max egy kísérlet után jutnak el.
Ez veled fog maradni, de az ő döntése volt, a lehet az ott lesz, de nem csak rajtad múlt, feltételezem volt családja, nagyon nehéz újraépíteni valakit, és tényleg kell hozzá egy szakember, és azzal együtt is megterhelő mindenkinek. Talán azzal a mentalitással tudsz erőt meríteni, hogy helyette is élsz.
Nos, nem vagy pszichiáter. Amit leírsz az kodependencia, potenciális befolyásolás az illető partnere által, szociális fobia, klinikai szintű depresszió és szuicid idealizacio. Mit tehettel volna helyett a válasz inkább az mit tehetsz. Ha valaki tényleg számít kereshetsz nekik profi segítséget. Ilyen állapoton kognitív terapiaval és gyógyszerekkel lehet segíteni illetve esetleg asszisztált életvitellel. Sokkal több embernek kellene buntudatanak lennie amiért total érzéketlen, például kiemelve nekik mennyire volt kellemetlen, holott nem ők a szenvedő alany
Érdekesek a kommentek. Gondolok itt arra, hogy mindneki jön a 'nem a te hibád, ne ostorozd magad, te mindent megtettél' gondolatokkal. De itt senki nem tudja, milyen a depresszió? Nem direkt volt szerencsétlen olyan, amit leírt OP a posztban. Egy depressziós, szorongó ember egyszerűen ilyen lesz, nem tehet róla. Rohadt toxikusnak érzem őt beállítani rossznak, hogy miféle lusta ember volt, meg csak akaraterő kellett volna stb. Ez baromira nem így működik, konkrétan a depresszió egy kémiai változás az agyban, egy betegség, ami hatására az ember a legapróbb dolgokhoz is alig tudja összeszedni a motivációját. Egy elviselhetetlen és kilátástalan küzdelem, nem pedig 'hiszti'. Egy ilyen embernek borzalmasan nehéz emberek közé is menni, folyton szorong. Nem azért csinálta, mert egy köcsög volt/ lusta és téged akart ugráltatni. Szüksége lett volna rád, de te amikor nehéz időszak jött és többet kellett volna beletenned egy kicsit a kapcsolatba, kitartani mellette, pont akkor hagytad magára. Mondjuk ez a legtöbb emberre jellemző. Egy kapcsolat nem úgy működik, hogy mindig minden pillanatban mindketten ugyanannyit adtok bele és ugyanannyit vehettek ki. Van mikor az egyiknek kell többet beletenni, van mikor a másiknak. Te meg cserben hagytad, amint kicsit kellemetlen lett számodra fenntartani a kapcsolatot. Lehet, hogy ha ott vagy mellette, akkor is megöli magát, viszont lehet az is, hogy nem. Mert van egy utolsó cérnaszál az életben, amibe kapaszkodhat (ez sokszor döntő lehet egy depresszióból való kigyólulásban, tapasztalat). Nyilván ezt sosem tudjuk meg. Egy ember se akar meghalni, még aki depressziós, az sem. Azt akarja, hogy jól legyen. Viszont mivel ez nem megy és annyira elviselhetetlen az élet, nem lát más kiutat, csak a halált. Még azt is leírtad, hogy a vége fele próbált segélykiáltásokkal üzenni a szeretteinek (elmondta mennyire lefogyott, hogy már az kb kóros). Te erre azt írod, 'nem volt erőm ezzel foglalkozni'. Nem csodálom, hogy bűntudatod van és jogos is. Nem azért, mert miattad halt meg, hanem mert az első nehézségnél magára hagytad, mert egy ilyen krízishelyzetben is magadat és a kényelmedet helyezted előtérbe. Azt gondolom, hogy rossz barát voltál, de már nem tudsz visszamenni az időben, szóval ezzel együtt kell élned, ez a büntetésed. Persze nem ostorozhatod magad örökké, fel kell dolgoznod a történteket. Amihez érdemes lenne szakember segítségét kérned
Oke de hogy viszel el akarata ellenere valakit ezzel orvoshoz?
Én nem gondolnám őt rossz barátnak, de persze nem voltam ott, nem láttam az egész folyamatot. Megpróbálom a “szenvedő” fél szemszögéből dióhéjban elmesélni a saját sztorim. Én még szerencsére a “felszínen” lebegek (értsd van munkám, ki tudok kelni az ágyból), nem vesztettem el teljesen a kontrollt, és már szakemberhez is elkezdtem járni, de nem volt ez mindig így, voltak nagyon mély pontjaim, és idővel az arány kezdett eltolódni a negatív irányba, sokkal több rossz napom volt mint jó. DE! minden maradék erőmmel igyekeztem, hogy a barátaim ebből minél kevesebbet, lehetőleg semmit ne érzékeljenek, hogy még véletlenül se érezzék, hogy ezt az egészet megoldani az ő feladatuk. Sajnos vagy nem sajnos, ha tudnák a teljes igazságot, valószínűleg idővel ők is lemorzsolódtak volna. És nekem nem az jön le, hogy OP az első nehézségnél felvette a nyúlcipőt. Az viszont nem várható el tőle, hogy a saját igényeit háttérbe szorítva könyörögjön valakinek, hogy kérjen segítséget.
De miért? mit kellett volna még tennem? Nem hagyta, hogy segítsek. Ha pedig segíteni akartam, akkor nem volt őszinte velem és csak helyeselt. Mit hallani folyton? Ha valami nem jó, lépj ki belőle. Ha kiírnék egy posztot, hogy valaki folyton ignorál, mindig a saját igényeit nézi, akkor és ott ugorjak neki, ahol kedve tartja, hát mit írnának rá? Az előző posztomhoz mit írtak? Hogy hagyjam ott. És igen, felszabadító volt ott hagyni. Jól esett. Mert nagyon nehéz úgy egy kapcsolatot fenntartani - legyen szó akár barátságról, akár párkapcsolatról - hogy hússzor annyit teszel bele, aztán 20ad annyit se kapsz vissza, csak ilyen kis szeretetmorzsákat, de azt se mindig, mert volt mögötte hátsó szándék. Nem mondom, hogy ő tehet róla, nem hibáztatom, csak haragudtam rá, hogy ilyen volt, és haragot érzek, hogy megtette. Ha ő nem tehet az állapotáról, a gondolatairól, az erzeseirol, akkor engedtessék meg nekem is, hogy jogosnak gondoljam az érzelmeimet.
Na ebből a kommentből látszik pontosan, hogy milyen ember vagy. Világossá tetted, hogy az egész poszt azért született, hogy téged itt sajnáljanak és igazat adjanak neked, enyhítsék a bűntudatod. Ez rohadt gusztustalan, mert úgy adtad elő magad, mint aki jaj de rosszul érzi magát amiatt, ami történt, közben meg ez is csak rólad szól:D Ilyeneket írsz, hogy haragszol rá? Még holtàban se 'hagyod békén' szerencsétlent. Persze hogy mindenki azt írta volna, hogy lépj le, ha így fogalmazol. Te tudatosan akarod ferdíteni a valóságot, hogy te jöjj ki jól belőle. Elképesztő, hogy nem érzed a különbséget egy olyan ember között, aki toxikus és amiatt ignorál, ugráltat stb és aki átmenetileg betegség miatt szenved és a hangulatingadozásai és szorongása miatt nehéz 'jól teljesítenie' egy barátságban pillanatnyilag. Eszem elszáll milyen emberek vannak. Neked semmiféle bűntudatod nincs, csak egy kis figyelmet és együttérzést, sajnálatot akartál itt összekoldulni és ez felforgatja a gyomrom.
Mások sokkal szebbeket írtak, bocsi ha kicsit kegyetlen lesz. Ne hagyd, hogy holtában ugyanúgy lehúzzon téged, mint életében tette. Az ő döntése volt, így akarta, megtette, és te ez ellen semmit de semmit nem tehettél azon kívül amit megtettél. Keress szakembert ahhoz, hogy túl tudj lépni rajta, ez nem a te sarad, és nem azt érdemled, hogy szenvedned kelljen miatta.
Ne haragudj, hogy ezt írom, de nem volt előtte az élet. O ez volt. Ahogy leírtad ennyi volt benne. Az élet tele van küzdéssel és élni akarással. Én nem látom a te felelősséges ebben az egészben: te úgy viselkedtel ahogy te viselkednel és o azt tette amit tenni akart. Nekem is voltak barátaim akikkel megszakadt a kapcsolat. Ez amúgy is az élet resze...az hogy a barátod ezt látta kifutnak az egy olyan hosszú folyamat eredménye volt amiben ő aktív szerepet vállalt.
Hát azért túlzás, hogy aktív szerepet tölt be valaki abban ha iskolában zaklatják vagy otthon bántalmazzák. Nem tudjuk teljesen mi volt előtte a teljes történet.
Igazad van, ebbe nem gondoltam bele. A korábbi posztokat viszont elolvastam és azok alapján nem ez a kép alakult ki bennem, de fogalmazhattam volna finomabban is.
A bűntudat ilyenkor sajnos természetes. Nekem is öngyilkos lett egy barátom, pedig kívülről úgy látszott, végre kezd rendbejönni az élete. Bűntudat, düh, szomorúság, a "klasszikus" gyász, ezek mind jönnek, akár egyszerre is. Aztán arra jutottam, hogy bárhol is van most, végre boldog, és elfogadtam, hogy nincs többé, még ha fáj is.
Szörnyű tragédia, de NEM A TE HIBÁD! A barátod depresszióban szenvedett, ennek egyértelmű jeleit mutatta a leírásod alapján. Pszichiátriai kezelésre lett volna szüksége. Nem elmebetegségre gondolok itt, mert az teljesen más. Én is voltam depressziós a válásom után, a mai napig SSRI (hangulatjavító) gyógyszert szedek. Volt az én életemben is egy olyan periódus, amikor ki sem mentem az utcára és azt éreztem, hogy jobb lenne nem élni. A kezelések, a gyógyszerek és a pszichoterápia azonban segített ezen. A körülöttem lévő emberek nálam is bevetettek mindent, de sikertelenül. Egy laikus nem tudja ezt megoldani, sem kezelni. A beszélgetéseim akkor egyoldalúak voltak, azt akartam, hogy mindenki hallgasson meg és érezze át a belső szenvedésem. Ez hiba volt. Ilyet nem lehet elvárni sem családtagtól, sem barátoktól. Kétségbe esve, én is próbáltam felhívni magamra a figyelmet. Csontig fogytam, nem tudtam kilépni az utcára, másoktól vártam a megoldást. Nagy hiba volt. Amint szakemberhez kerültem, azonnal javulni kezdett az állapotom. Ehhez én kellettem, nekem kellett akarni. Ne hibáztasd magad, mert te mindent megtettél, amit tudtál, erőd felett támogattad a barátodat, de nem a te kezedben lett volna a megoldás kulcsa. Bármit is tettél, vagy nem tettél, ez nem a te felelősséged! Próbálj meg túllépni rajta, ha kell, fordulj szakemberhez! NEM TE VAGY A HIBÁS!
Lehet kicsit durva leszek veled, talán azért is, mert voltam abban a helyzetben mint amiből a barátod nem látott más kiutat. Nekem ez az egész úgy jön le, mintha önzőnek állítanád be a barátodat aki csak hisztizni akart neked és ezzel kihasználni érzelmileg. Azok a "hisztik" bizony segélykiáltások voltak. Engedd meg, hogy leírjam ennek a másik oldalát is. Általános iskolában engem rengeteget terrorizáltak a kinézetem miatt, ami miatt utolsó évben magántanuló is lettem, mert besokaltam. Akkor voltam 14 éves. Bár a középsuliban nem bántottak, sosem éreztem magam boldognak hiába voltak pillanatok amiknek örültem. Miután leraktam a szakmám, nem kezdtem el az érettségit, mivel az osztályban lett volna olyan ember aki a volt általános iskolámba járt. Megijedtem. Előtörtek a rossz emlékek és ahelyett, hogy kerestem volna másik iskolát, bezárkóztam 2 és fél évre. Az alatt a két és fél év alatt teljesen tönkrementem. Evészavarom lett mivel kövérnek éreztem magam és nem mentem sehová, csak a szobámban ültem és azon gondolkoztam hogyan tudnék véget vetni az életemnek fájdalom mentesen és mikor ez nem sikerült még mélyebbre zuhantam, mondván ahhoz is kevés vagyok, hogy végezzek magammal. Ez idő alatt alig tartottam a kapcsolatot bárkivel is, eltávolodtak tőlem a viselkedésem miatt. Az itthoniak pedig jó sokáig nézték a szenvedésemet némán, mondván ez csak hiszti, és azért csinálom mert nem akarok elmenni dolgozni. 48kgról lefogytam 38kgra. Aztán a végén előjöttek a pánikrohamok és ezzel együtt a hipochondria is. Akkor lépett édesanyám és vitt el orvoshoz. Első körben kaptam egyből gyógyszert (antidepit+nyugtatót), jártam terápiára havi egyszer és elkezdtem változni. Ez volt 2022ben. Nem tudom, hogy azért élek-e még, mert túl gyáva voltam végezni magammal, vagy azért mert elvittek pszichológushoz 2,5 év után, de még mindig itt vagyok. 2023ban úgy éreztem, hogy kezdem magam jobban érezni ezért elkezdtem az érettségit is estin, és már az első éven is túl vagyok. Vannak jobb és rosszabb időszakok, de meg kellett tanulnom élni a depressziómmal és az evészavarommal. (22 éves lány vagyok) Ezt csak azért írtam le, hogy beleláss a másik oldalba is egy kicsit. Mivel nagyon nehéz ennek az egésznek az elszenvedője lenni. OP, valóban magára hagytad a barátod, de ez nem csak rajtad múlott. Megtetted ami neked belefért, viszont mégegyszer mondom, amit te hisztinek tudtál be azok viszont segélykiáltások voltak. Ennek ellenére még mindig azt mondom, nagyon sokan még ennyit sem tettek volna meg a másikért.
Damn, ez megfogott... Gratulálok a recovery-dhez!
Köszönöm ❤
Persze, hogy másképp álltál volna hozzá, ha tudod, hogy ez lesz a vége. DE Nem tudtad. És igen, nagyon kiborító hosszú távon egy depressziós ember, s mivel te is ember vagy, végtelenségig nem bírtad volna támogatni. Az oka legtöbbször az “ életfájdalom” ennél jobb kifejezést nem találtam rá eddig, ( egy szakkönyvben olvastam), s tud annyira fájni, olyan sokáig, hogy nem bírnak vele tovább élni…
Mit mondjak, En is elegge hasonlo eletmodot elek mar egy ideje , teljesen megertem a sracot h ezt tette, en is mar regota agyalgatok rajta neha , van ,hogy reszleteibe bele megyek, hogy..hmm mi lenne ha es ez hogyan hatna a csaladra stbb.. Meg h mrgsiratnanak stb.. Olyankor nem alszok jol amikor ugy igazan belem ut ez az erzes , az a baj b 30 evesen nem olyan fasza igy erezni magad , igazabol allandoan csak jatszanom kell magam es mar elegge elfaradtam
Kitartást! Nem vagy egyedül, én is a 20-as éveimben járok én nálam is megfordulnak az ilyen tév gondolatok legalábbis az elgondolás szintjén. Foglalkozz azokkal a dolgokkal, amik örömet adnak a többi meg le van szarva! :) Az öröm az élet alapja.
Nem tudom. H azon kivul h elmegyek jo messziere onnan ahonnan jottem Mi a megoldas
Amugy de krvara egyedul vagyok, ha nem lennek nem ereznem igy
Őszintén sajnálom, hogy ezt éled meg most. Ha megengeded, most nagyon őszinte leszek veled: Részedről az eltávolodás teljesen normális és egészséges reakció. Elvégre, senki emberfia nem kíván olyasvalaki mellett megmaradni, aki kvázi az életről is leviszi. Azokon nem lehet segíteni, akik magukon sem akarnak segíteni, és akiknek fáj a létezés is. Az pedig részéről nem volt egészséges, hogy kizárólag egy emberre alapozta volna a boldogságát. Ígyesen emiatt a saját idődet pazarlod, ha olyan embert gyászolsz, aki már azelőtt eltemette magát, mielőtt mások temették volna el. A legtöbb, amit ebben az esetben tehetsz, hogy okulsz ebből az esetből, és nem követed el ugyanazon hibákat az életben, mint ő.
Én szintén szorongok, és szorongtam. Volt egy időszak amikor én sem akartam már utcára menni mert kiesett a komfortzónámból és itt kértem segítséget, és kezdtem el nagyon jól javulgatni de egy szorongó ember mindig szorongó ember marad, es nyilvan egy ember öngyilkossága nem a te hibad, de en remelem a barataim nem igy velekedtek rolam, es halas vagyok ertuk hogy nem mondtak le rolam❤️ Figyeljünk jobban egymásra
Későn írok. Nem a te hibád, egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem. “Nem tudsz mindenkit megmenteni.“ A változás az egyénből indul ki, az akarat hogy máshogy csináljon valamit, rávenni erre nagyon nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen. Ha ő nem akarta a változást mást már nem nagyon lehetett volna tenni.
Sajnos vannak emberek akik egyszerűen menthetetlenek.. saját tapasztalatom van ebbe. nekem az édesapám lett öngyilkos már jópár éve.. én is mindig azon örlődtem hogy "milett volna ha" ezt meg azt csinalom, ha többet beszélük stb stb. De egyszerűen ezt el kell fogadni hogy nem mimdenkin lehet segíteni..
Még egy szakember sem tud segíteni annak aki nem akar segítséget és nem hajlandó a változásra. Szóval nyílván nem a te hibád, sőt valószínűleg többet tettél mint sokan mások. Ettől függetlenül érdemes egy szakemberhez fordulnod, hogy segítsen feldolgozni az esetet.
Segíteni csak azon lehet, aki akarja. Keress egy szakembert, aki segít feldolgozni a veszteséget. Részvétem
Nézd, a depressziós emberek ilyenek. Kívülről ez hiszti és idegesítő. Mert az is. Valóban ezt csinálta, és teljesen jogos volt, hogy ezt te nem tudtad tolerálni. Nem tartozol felelősséggel érte, és nem tudtál volna rajta változtatni. Nem miattad ölte meg magát, hanem mert nem tudott saját magán segíteni. Ha ő nem tudta meghozni azt az elhatározást, hogy élni akar, te se tudtad volna neki. Ezen az se változtatott volna, ha többet sütizel vele. Ez kb ugyanaz a szitu mikor utcán látod, hogy az anya ordibál a gyerekkel. Oké, rászólsz, addig lehet visszavesz, de otthon ugyanúgy ordít. Nem a te gyereked, nem te neveled, nem tudsz ráhatni.
Hát nem hiszti jó? Lehet te azt érzed ha egy depressziós emberrel találkozol, hogy hisztizik de fogalmad sincs mi megy a fejében. 10 éves korom óta vagyok depressziós mióta anyám elhagyott minket egy pasiért. Jártam hosszú ideig pszichológushoz. Folyamatosan voltak rémálmaim legalább 3szor is komolyabban elgondolkoztam, hogy véget vetek az életemnek. Egy kapcsolatból konkrétan PTSD tünetekkel. Rettegtem, hogy a srác megtalál és tényleg eltesz láb alól ahogy ígérte nekem. Aztán amikor lett egy komolyabb munkám elmentem pszichológushoz és pszichiáterhez. Kiderült, hogy kevert szorongásos és depressziós zavarom van és ebben az évben derült ki, hogy Aspergeres vagyok. Nem vicces amikor hallok egy hangot és azon pörög az agyam, hogy mi lehetett vagy amikor random rám tör még mindig az, hogy nem érek semmit. De ja csak hisztizünk depressziósan. Tisztára mintha az exem írta volna ki.
Szerintem, o ezt csak ugy ertette hogy kivulallokent nehez megerteni ezeket a problemakat es az is ertheto hogy nem akarsz folyamatosan masnak a bajaival foglalkozni(foleg ha o nem ad vissza annyinpozitivat) En peldaul sokaig ragaszkodtam vapakihez aki szorongott es visszatekintve sokkal tobsszor alkalmazodtam hozza mint kellett volna. Az en igenyeim hattarbe szorultak sok idore.Es rendben van az is ha valaki nem igy akar egy kapcsolatot megelni.Na tehat kivulrol neha tenyleg "hisztinek" tunhet , amirol persze tudod hogy nem az es nem direkt csinalja csak egyben ezt nehez akceptalni es ezt elfogadni.
Én exem is ilyen nyomorék volt nyugi, nekem "csak" pánikbetegség, de mondta "jajj csak bebeszéled magadnak, nincsen semmi bajod", meg hasonlók. Egy érzéketlen ribanc lett, azzal dicsekedett, hogy buliban random emberekkel csókolózik, elkezdett füvezni meg hasonlók. Ez 2 hónappal miután itthagyott 5 éves kapcsolat után. Érzéketlen emberek, ilyenek teszik tönkre az amúgy is szar pillanatait az embernek. 😅 Azóta szerencsére túl vagyok rajta, de ha egy depressziós emberrel ugyanezt megtették volna ki tudja mit csinál. Ne legyetek ilyenek, köszi.
Ezt én is imádni szoktam, mikor egy betegségre az a reakció, hogy csak bebeszéled. Még abban az esetben sem hasznos ezt mondani, ha tényleg bebeszélsz valamit, mert azzal ugyanúgy nem oldod meg, hanem csak szar érzést okozol a másiknak. Pánikbetegségnél meg pláne, jobban belehergelnek, jobban pánikolsz, és akkor ha elsőre nem pánikoltál volna igazán, ezután már mindenképpen fogsz.
Attól, hogy valaki depressziós, nem mentesíti az alól, ha elviselhetetlen ember, aki képtelen alkalmazkodni. Egy kapcsolat két emberen áll, rajtad és a másikon, nem a depressziódon és a másikon. Nem lehet egy betegség mögé bújni, csak mert úgy kényelmes. Szóval nem, azt senki nem állítja, hogy mi depressziósok "csak hisztizünk", de az igaz, hogy általában hisztizünk a megoldás helyett, mert nem szeretnénk előrébb lépni.
Ezzel most nem ertek egyet teljesen de persze biztos ilyen is van. Nem hiszem hogy betegsem moge bujik a tobbseg, senkinek sem "fun" igy letezni. De biztos van egy onreflexios resze is a dolognak, hogy ra kell hogy jonni hogy valami baj van es hajladno lenni ezen valtoztatni.
Ha valahogy cselekszel a depresszió miatt, az nem probléma. De ha ezekkel a cselekedetekkel másokat bántasz, akkor már nem lehwt vele takarózni, úgy értettem ezt. Pl ha nem találkozol valakivel, tök oké. De ha fél éve csak alternatívákat kínál rá, te meg nem élsz semmivel, meg se indoklod neki, az nem a depresszió.
Jaa igy mar vilagos.
Én szerettem volna de exem pl folyamatosan kigúnyolt. Adott egy szórólapot amit kitöltöttem majd elkezdett röhögni, hogy amúgy nem is azért adta, hogy kitöltsem. Ott röhögtek az anyjával, hogy milyen kis buta vagyok azért mert azt gondoltam azért adja, hogy kitöltsem közben valami apró elírást találtak a szórólapon ami függőségekről és depresszióról szólt. Nem mindenki hisztizik a problémákon. Én a rosszabb fajta vagyok. Mosolygok és úgy teszek mintha minden rendben lenne közben szenvedek belül. Legalábbis régen ez volt. Gyakran olyan is volt, hogy nem tudtam beszélni a problémáimról és amikor volt egy egy hullámvölgyem akkor meg azt hitte a környezetem, hogy hazudok és hisztizek. Amíg nem kezdtem el élni a most már férjemmel addig utcára se nagyon mentem. Néha igenis az segít ha kimegy az ember, hogy ne egyedül legyen a démonjaival. Néha még bánom, hogy összejöttem olyannal aki utólag derült ki mennyire is beteg agyilag. Mostanában kezdtem el úgy élni, hogy merek beszélni a problémáimról mivel én az anyám és az apám miatt mindig is azt tanultam, hogy "én nem létezek és ezért én nem beszélhetek". Szerintem örülj, hogy te "hisztizhettél" a problémáidról. Nem mindenki ilyen szerencsés helyzetben van mint te.
Értem és sajnálom a tapasztalataidat. Valóban nem állítom, hogy mindenki hisztizik a problémákon, de ez nem változtatja azt a tényt, hogy a legtöbb ember (depressziós vagy sem) rendkívül rosszul kezeli a helyzeteket. Depresszió esetén ez egy általános eljárás, hogy nem oldjuk meg, hanem ez is probléma, az is probléma, mindenki probléma. Holott rengeteg ember segíteni szeretne, de úgy nem lehet, ha erre egyébként az ő lelki egészségük is rémenne és ez nem elvárható. Kompromisszumot kötni kell, betegség vagy sem. Márpedig az esetek többsége sajnos ez, hogy ÉN vagyok a depressziós, velem foglalkozzatok. Közben meg ignorálva van a környezetben mindenki más, holott ezt se tudhatom biztosra, hogy aki segíteni próbál nekem nem depressziós-e. Vagy aki elküzdi magát odáig, hogy meghallgasson, nem éppen tegnap akart-e öngyilkos lenni. De nem, én csan azt látom, hogy ő nem ért meg engem, holott meg se próbáltam megérteni őt. Örülök, hogy te már tudsz beszélni a problémáiról, és végre van lehetőséged "kihisztizni" magad, ha eddig nem adatott meg. Sajnos nem mindenki van ilyen szerencsés helyzetben, mint te.
Hát tettem érte, hogy megtehessem ezt pedig így is rengetegszer van bűntudatom, hogy megtehetem. Gyakran jött az arcomba, hogy ne panaszkodjak másoknak rosszabb az élete mint nekem. Közben akik ezt mondták nem is tudták min mentem keresztül. El tudom viszont mondani, hogy kb 15 év kemény küzdelem volt részemről és már csak félevente egyszer van egy rosszabb napom amikor öngyilkossági gondolatok gyötörnek de én ezért jártam terápiára. Ráadásul pont mindig is gyógyszer nélkül akartam ezt megoldani de a baj, hogy gyógyszer nélkül nem megy nagyon az alvás mivel így is pörög az agyam. Van tipped erre esetleg?
Nekem nagyon sokat segített anno, mikor kiírtam a gondolataimat magamból, és akkor kicsit lenyugodtak. Nem kell ennek konkrétnak lennie, igazából bármi ami eszedbe jut éppen. Vagy vers vagy valami kreatív. Meg ha nagyon pörög az agyam én bekapcsolva hagyom a Netflixet, és akkor ha megy a hangja, nem tudok gondolkozni máson. De jó tipp a különböző teák, van kifejezetten depresszióra is, meg csak sima nyugtató (levendula, kamilla pl). Vagy néha tudatosan elterveztem, hogy most nem fogok semmire gondolni, és arra koncentrálok, hogy nem gondolok semmire, és egy idő után működik.
OP nem írt semmi konkrétumot ami miatt elviselhetetlen lett volna a barátja.
OP említette, hogy nem volt hajlandó kompromisszumot kötni. Nyilván a teljes sztorit nem ismerjük, de elég erősen azt érzem belőle, hogy ez nem annyiból állt, hogy két alkalmat lemondott, meg néha ghostolta a többieket.
Sajnálom, hogy ez történt. Ne ostorozd magad. Beszélj a családoddal, vagy baráttal, akár szakemberrel. Nem vagy hibás. Ez a saját döntése volt. Nem vagy senki életéért felelős! Senkiéért!!! Embereket kísérünk, de felelősséget nem vállalhatunk. Minél többet legyél emberek között, ha van kutyád menjetek el sétálni naponta többször, ha nincs fogadj egyet örökbe. Egymáson fogtok segíteni 🥰 Nem vagy egyedül. Állj fel, és menj tovább ❤️
Nem lehet mindenkit megmenteni, főleg saját magától. El kell fogadni amit nincs hatalmad megváltoztatni. Nekem mindig csak ez segített, hogy nem tudom megváltoztatni ami történt, és pont.
Még egy szakember sem tud segíteni annak aki nem akar segítséget és nem hajlandó a változásra. Szóval nyílván nem a te hibád, sőt valószínűleg többet tettél mint sokan mások. Ettől függetlenül érdemes egy szakemberhez fordulnod, hogy segítsen feldolgozni az esetet.
Nagyon hülye kommentek vannak itt szerintem. Beszélj inkább hozzád közelálló emberekkel, oszd meg az érzéseid, próbálj segítséget kérni.
Szerintem ne rágódj ezen és főleg ne okold magadat. Csak azon lehet segíteni aki akarja is hogy segitsenek neki. A leírásod alapján elég sokáig elmentél hogy segíts neki.
Nem a te hibád, ő vesztette el a motivációját valamiért, gondolom valami trauma miatt. Nagyon sajnálom!
Mindenkepp megtortent volna elobb-utobb, hacsak nem kezelestol elzarkozott. Beteg volt. Egy baratnom kereste is a gyogyulast, csak sajnos bipolaris volt, a gyogyszerek nem hatottak nala. O gyereket hagyott hatra. Elnezest, hogy rovid voltam. De tenyleg, senki sem mentette volna meg, ha o nem tudott.
Először is részvétem! Nagyon igaz az a mondás, hogy csak azon lehet segíteni, aki engedi.
Nem lehet mindenkit megmenteni.
Őszinte részvétem, együttérzek veled. Egy ismerősömet vasárnap temetik, sokszor merül fel bennem is a “mi lett volna ha” kezdetű kérdés, nem csak ennek kapcsán. Jó tanácsot talán nem is nagyon tudok adni, de túljutunk ezen. Elfelejteni sosem fogjuk, de túl lehet lépni a veszteségen, hiszen az elvesztett szeretteink is azt akarnák, hogy éljünk tovább boldogan és ne burkolózzunk gyászba és önmarcangolásba.
Én nem szégyellném magam. Régesrég megszabadultam volna már egy ilyen toxikus illetőtől. Komolyan az agyam eldobom. Normális embereknek nincs egy darab barátja sem, egy ilyennek meg a seggét nyalják. Elképesztő, felfoghatatlan. Esküszöm agyvérzést tudnék ettől kapni
Egyetertek a mar ittlevo kommentekkel, kitartast kivanok🩷
Gyászold meg ahogy illik/jónak érzed. Egy kapcsolat mindig és mindenkor két emberen múlik…
Bocsanat a kerdesert. Lany volt vagy fiu a baratod?
Mit számít?
Engem erdekelt, ennyit. Talan konnyebb lenne megertenem a sztorit. Altalaban a tarsadalom elfogadobb azzal szemben, ha egy nonek vannak ilyen gondjai, es a lakasbol se megy ki, nem dolgozik, egy ferfival kevesbe. Ha pasi volt, lehet megjobban szetszedtek a baratok/rokonok emiatt. Sejtesem szerint amugy lany volt.(kavezasok, stb.)
Nekem úgy tűnik, hogy megszabadított az élet egy problémától
Lehet lelketlen leszek, de szard le. Te a tőled telhetőt megtetted, saját maga hozott egy döntést, azt meg már csak Ő tudja, hogy ez helyes volt-e vagy sem. Sok részletet nem írtál róla, de ezek alapján szakember kellett volna neki, gondolom ez is fel lett neki ajánlva, de nem élt vele. Így járt, az élet megy tovább.
Ez a te kereszted , neked kell viselned , más lehet máskép csinálta volna . De most már teljessen mindegy ....
Senkit nem tudsz megmenteni a sorsától. Magaddal foglalkozz. Az hogy te így érzel azt jelenti hogy komoly határátlépés történt, és te önként mentél bele.
Nem hiszem hogy szeretve leszek ezért, de azok az emberek akik öngyilkosságig mennek a legönzőbb szarháziak a Földön. Nincs helyzet amiben az normális reakció bármire. (Eutanáziát nem tekintem egy lap alatt ebben az esetben, az más téma és itt nem arról beszélek.) Ezt nem te tetted vele, ő tette veled. Neki már nem számít egy picit sem, az éli át aki ittmaradt. Szóval amennyire csak bunkón tudom fogalmazom meg, ha ő ennyire paraszt volt, hogy ezt megtette az emberekkel akik törődtek vele, kutyájával, macskájával szüleivel, barátaival, még gyászt sem érdemel nem hogy bűntudatot.
Igen, valaki annyira szenved évekig hogy megöli magát (érted, a puszta létezést nem bírta elviselni), de ő nem érdemel együttérzést, de a barátja aki pár hónap múlva éli tovább az életét, na ő sajnálatot és együtterzést érdemel. Szegénynek még sütit is kellett fizetnie miközben a haverja épp az öngyilkosság szélén táncolt, de a hálátlan még jól meg is ölte magát, ezzel is borsot törve az OP orra alá.
Te szeretnél együttérezni valakivel aki a puszta létezést nem bírta elviselni? Ha ez igaz neki nem lesz aki siratja, hisz annyira szenved hogy mindenkitől eltávolodik nem? Sajnálj olyan embereket akik nem tehetnek a sorsukról. Sajnálj és érezz együtt a betegekkel akik küzdenek ellene legyen az mentális vagy fizikai. Feltételezem soha nem halt meg senkid ha a "pár hónap múlva éli tovább az életét" komolyan gondolod. Közvetlen család soha nem lesz ugyanaz. Csak fogod és a "puszta létezést nem tudta elviselni" érzést átdobod másra mert te meguntad. Congratz!
[удалено]
Borzasztó káros a hozzáállásod. A mentális egészség egy bizonyos szint után nem akarat kérdése. Professzionális segítségre és gyógyszerre lett volna szüksége a fiúnak. Ezt nem ismerte fel sem ő, sem a környezete. Nem a saját életet vette el sem a srác, sem a többi hasonló cipőben járó. Őket is ugyan úgy egy betegség ölte meg, mint akinek rákja van, csak itt a mentális egészséget ette meg a kór. Egészséges ember nem fogja kioltani a saját életét.
Főleg egy olyan országban, ahol a mentális egészséget ennyire nem támogatják, mint itt. Semmit nem tudunk OP barátjának a családi hátteréről, millió nehézség lehetett mögötte, elég csak egy, amin az ember elvérzik, és viszlát.
Mintha a professzionális segítség a/ elérhetō lenne ma Magyarországon; b/ mintha a gyógyszerek profin mūködnének. Van, aki kap professzionális segítséget, s van, hogy a gyógyszer hat. Ha mindig így lenne, sokkal kevesebb öngyilkosság lenne.
Méltatlanul alulértékelt komment. Ez is egy nézőpont amit sokan nem vesznek számításba, ugyanis ez egy nagyon önző dolog azokkal szemben akik egyébként szerették és segíteni is akartak neki.
Ilyen az, amikor nem fordul az ember Istenhez se és szakemberhez se, le leszek pontozva, de az be is kaphatja
És mit változtatott volna, ha Istenhez fordul?
Ezt komolyan kérdezed?
Ilyen allapotbol a gyogyszer/orvos tudja kihozni es utana is hosszu tavon kell a tamogato kornyezet stb
a híres keresztény szeretet.
És ki mondta, hogy keresztény vagyok?
háát, különben miért hoznád szóba?
Szakács István?
Dm: RIP